Szingapúrt Ázsia Svájcaként is szoktak emlegetni a gazdagsága és a bankrendszere miatt. Mint minden hasonlat, ez is jócskán sántít, mert ez a városállam valójában sokkal gazdagabbnak tűnik. Én még ilyet nem láttam, a kifutópályát színes virágágyások díszítik és az egész környezet egy golfpályára emlékeztet. A repülőtér várótermében, ami nem kicsi, faltól falig szőnyeg, a mellékhelyiségek úgy néznek ki, mintha egy luxusszálló lobbijában lennének, és a rendkívüli tisztaságról szóló történetek is igazak, lépten nyomon takarító emberbe ütközünk.
A belépéskor itt is ki kell tölteni egy kártyát a személyes adataidról, aminek aztán a letépett felét meg kell őrizni kilépésig. A sorban állva tanulmányoztam, hogy miket nem lehet bevinni az országba, ilyen például a játék pisztoly, vagy az üres töltényhüvely is. A drog behozataláról pedig nemes egyszerűséggel csak annyit írnak, hogy a törvény szerint halál jár érte. Egyébként itt nem cicóznak a bírságokkal, ha például áthaladsz egy aluljárón biciklivel, 1,5 millió Ft. a bírság, hirdeti a tábla.
A beléptetési procedúra gyorsan zajlik, és hamar a reptéren kívül találjuk magunkat. A metró kimegy egész a reptérig és a szállodánk közelében is van egy megálló, ezért úgy döntöttünk tömegközlekedünk egyet. Kis bénázás a jegyvásárláskor, mert csak automatából lehetett megváltani. A lényeg, hogy a nyelvválasztás után rá kell bökni arra a megállóra, ahol éppen vagyunk és csak azután arra, ahova megyünk. Utána még lehet komplikálni, hányan vagytok, van-e kedvezményed, ilyesmi, de ha egyesével fizetsz, akkor ezeket át lehet ugrani. Bármilyen fizetőeszközt elfogad a gép és nem drága a tarifa, rengeteg megálló és két átszállással együtt is csak 3 szingapúri dollár, amit jelenleg 160-nal kell szorozni.
Jók az ilyen metrózások, feltűnés nélkül lehet nézegetni a népet, vannak érdekes figurák. Szingapúrban többségben vannak a kínaiak, de rengeteg maláj, indiai és indonéz él itt. Egy közös bennük, mindenki beszél angolul. Megérteni ugyan nem könnyű őket, de mégis csak jobban boldogulok vele, mint a mandarinnal. Na és a mobiltelefon, mintha hozzájuk lenne nőve. Ha nem telefonál, vagy sms-t ír, akkor filmet néz, esetleg fényképez. Mindegy, hogy mit, barátnőt a szökőkútnál, barátot az üzletház kapujánál, lényegtelen, csak fotózni lehessen. Az észak-déli metróvonal utolsó állomása a Marina Bay, Elhagyva a jó kis hűvös járművet, feljöttünk a felszínre és egy óriási építkezés kellős közepén találtuk magunkat. Ez a félsziget egy grandiózus fejlesztés kellős közepén tart, minden felé toronydaruk és dömperek. Itt adták át augusztusban a világ egyik leglátványosabb, 57 emeletes szálloda és kaszinó komplexumát a Marina Bay Sand-et. A hotel három ívelt toronyépületből áll, melyeket a tetőn egy óriási kilátóterasz köt össze, ami a Skypark hangzatos nevet kapta. Hogy fokozzák az izgalmakat, egy 150 méter hosszú medencét is építettek ide, aminek feszített víztükre egészen a peremig fut. Nagyon attraktív. Feleségem most ünnepli a születésnapját, ráadásul elég kereket, ezért megleptem őt azzal, hogy idefoglaltam két éjszakát. Egyébként nem volt olyan horror az ára, mert még júniusban sikerült elkapnom egy nyitás előtti akciót.
Akkor vissza a metró végállomásra. Az már rögtön látszik, hogy a szálloda marha messze van innen, ahhoz hogy végig húzzam a bőröndöt, ráadásul járda sehol, viszont van egy buszmegálló. Fel is szálltunk a 106-osra, hogy menjünk egy megállót. Na most ez megvan? Két magyar felszáll az építkezés közepén a helyi BKV-ra cekkerekkel és benyögi a hat csillagos szálloda nevét? Kicsit sem volt égő. De még tudom fokozni. Sofőr mondja két dollár, mire én a kezébe nyomok egy tízest. Bedugja egy résen, majd a szerkezet kiad két egy dolláros jegyet. Várok a visszajáróra, mire ő, hogy „no change”, nem hagytam annyiban, nem most jöttem a falvédőről, erre ő erősítést hívott és az első sorban ülő fickóval igazoltatta az állítását, hogy márpedig itt ez a rendszer. Ellátott még egy hasznos tanáccsal, Szingapúrban mindig legyen a zsebemben apró.
Akkor vissza a metró végállomásra. Az már rögtön látszik, hogy a szálloda marha messze van innen, ahhoz hogy végig húzzam a bőröndöt, ráadásul járda sehol, viszont van egy buszmegálló. Fel is szálltunk a 106-osra, hogy menjünk egy megállót. Na most ez megvan? Két magyar felszáll az építkezés közepén a helyi BKV-ra cekkerekkel és benyögi a hat csillagos szálloda nevét? Kicsit sem volt égő. De még tudom fokozni. Sofőr mondja két dollár, mire én a kezébe nyomok egy tízest. Bedugja egy résen, majd a szerkezet kiad két egy dolláros jegyet. Várok a visszajáróra, mire ő, hogy „no change”, nem hagytam annyiban, nem most jöttem a falvédőről, erre ő erősítést hívott és az első sorban ülő fickóval igazoltatta az állítását, hogy márpedig itt ez a rendszer. Ellátott még egy hasznos tanáccsal, Szingapúrban mindig legyen a zsebemben apró.
A délutánt természetesen a tetőmedencében töltöttük és csak naplemente után mentünk be a városba. Az éjszakák majdnem ugyanolyan melegek itt, mint a nappalok, a Marina Bay Sand pedig jó messze van a kínai negyedtől, amit becéloztunk mára. A toronyházak között bolyongani nem egy egyszerű mutatvány, mert sok helyen nincs is járda és az autók hömpölyögnek minden irányból. Végül feladtam a küzdelmet és egy iránymódosítással a Singapore folyó partján lévő szórakozó negyed felé fordultunk. Itt vagy száz étterem található, némelyik nem annyira az ételkülönlegességekre specializálódott, mint inkább a csinos „pincérnőket” lehet megkóstolni. De van itt angol pub is, tele brit bankárral, még az utcán is állnak sörrel a kezükben. Eddigi utunk során meg voltunk elégedve az árusok agresszivitásával, messze nem zavaró a portékájukat kínáló kereskedők nyomulása, de amit itt művelnek a beinvitáló emberek, az minden képzeletet felülmúl. Értem én, hogy nagy a konkurencia, de mit gondol, attól jön meg az étvágyam, ha beáll elém, arcomba nyomja az étlapot és miután nemet mondok, ott tolat és közli hogy 20% kedvezményt ad? Eközben átérünk a következő kocsmáros territóriumára és azonnal átveszi a zaklatást, hátha neki nagyobb szerencséje lesz. Ők még nem tudják, hogy valójában egy pénzváltót keresek, mert a zsebembe lapuló szingapúri fizetőeszköz nem elég egy vacsorára. Pénzváltó viszont sehol, én meg nem merem kiadni a kezemből a hitelkártyát ilyen helyen. Elcsigázottan kóválygunk, a lábunk már teljesen kivan. Feladjuk és szégyen szemre betérünk egy McDonald’s-ba, arra még kitelik. Ez végzetes hiba volt, de erről majd holnap.
