7. nap, csütörtök. Függőhíd

Ez az utolsó napunk a szigeten, az eső nem esik, a szél sem fúj annyira, talán sikerül végre feljutnunk ahhoz a függőhídhoz. Reggeli után be is vágódtunk az autóba, a GPS-t persze a szobában felejtettük, de hát végül is ez csak egy sziget, nem lehet eltévedni, de leginkább a szobánk van nagyon messze a parkolótól. Szóval, nem volt gond, simán megtaláltuk a helyet, főleg, hogy már egyszer voltunk ott. A parkolóban már alig volt hely, megjelentek a turistabuszok is, és ahogy felnéztünk a magasba már látszódott, ahogy a kis felvonófülkék kúsznak fel a magasba és tűnnek el félúton a felhőkben. Mindegy, ha már itt vagyunk, felmegyünk, ha fene fenét eszik is. 30 ringgit a belépő, öt perc múlva már bent is ültünk a hat személyes szerkezetben, ami meredek szögben emelkedett a hegycsúcs felé. Ahogy az várható volt, a felhő fentről nézve sem átlátszó, ezért a tájról nem is tudtam fotókat készíteni, pedig biztos izgalmas a látkép, mert a sziklahasadékok között lenézve minden irányból a tenger vesz körül minket. Megvizsgáltam a hidat statikailag én is, de nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak biztonságtechnikai kérdésekben, de vettem a bátorságot, hogy végigmenjek rajta, pedig érezhetően ingott egy kicsit és a beton lapkák között, ami a járófelület volt, le lehetett látni a mélybe. Ezzel együtt stabilnak tűnt, de nem tériszonyosoknak való. Mivel az időjárási helyzet óráról órára változik erre, gondoltuk várunk egy órát, hátha elmennek a felhők, de nem. Ezalatt azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem a világ minden tájáról idesereglett turisták arcait, viselkedésüket. Többségében Indiaiak, japánok, kínaiak vannak itt, hébe-hóba látni egy nyugati látogatót. Egy fiatalokból álló csoport érkezhetett, talán az Emírségekből, mert minden lány a legszigorúbb fekete csadort hordta, de közben a legmodernebb Blackberry telefonnal írták az esiket. Aztán meg, a fiúk úgy fotózták őket a korlátnál, mintha nem lenne tilos a korán szerint az emberábrázolás. De a legdurvább jelenet az volt, amikor az egyik pár, a nagy nyilvánosság szeme láttára, megfogta egymás kezét. Ejh, hova jutott az arab világ!
Aztán jött szembe két japán lány, akik úgy néztek ki, mintha oroszok lennének, de komolyan. Kicsit magasabbak voltak, kicsit szőkébbek és a kifestésük, nos talán ez volt a legoroszosabb. Amikor közelebb értek, akkor elkaptam egy ilyen szófoszlányt, hogy „kázsdíj utrá”. Hiszen akkor ezek oroszok! Vagy kirgizek, esetleg tatárok, mindegy, a lényeg, hogy nagy megelégedéssel töltött el, hogy felismertem két orosz szót, ami nincs benne a „nyikto nye átszusztvujet” mondatban.
A nap következő programja újból egy vízesés megtekintése volt, de most a sziget északi oldalán. Más jellegű a zuhatag, de ez is látványos, főleg ha színes kendős indiai modell csaj fényképezteti magát alatta. Ráadásul velem, mert a barátja kezembe nyomta a gépét, hogy ő is szeretne rajtalenni a képen. Szólhattam volna neki, hogy ez jelentősen lerontja majd a fotó élvezeti értékét, de inkább kattintottam nekik egy művészit, legyen már egy rendes kép is a sorozatban.
Közben kisütött a nap. Megelégedéssel nyugtáztuk, hogy a kilátó még mindig felhőben van, tehát a délutános műszak sem lát semmit. Így viszont azonnal lehúzunk a tengerpartra, mert ez az első és egyben utolsó lehetőség, hogy csobbanjunk egyet a hűs habokban. Ezt csak az irodalmi hatás kedvéért fogalmaztam így, valójában a víz 26-27 fokos lehet, pfúj!
Este még egy búcsúvacsorával köszöntünk el Langkawitól. Az autóban már bizonytalan mennyiségű benzin volt (porzott a tank), ezért praktikusan a legközelebbi, út menti, étteremnél álltunk meg, ami azért egy fehér ember számára is elfogadható volt. Egy nagy „see food” felirat jelezte, hogy mire számíthatunk. Beálltunk a vendéglátóegység hátsó parkolójába, ami azért nem volt bölcs döntés, mert így láthattuk, hogy a szépen fellampionozott vendégváró rész mögött, hogy is néz ki a helyzet. Egy pakisztáni menekülttáborra emlékeztetett rosszabb napjaiban. Mindegy, ha már itt vagyunk, nosza lássuk mit eszünk. Ezt most szó szerint kell érteni, mert egy nagy akváriumban úszkáltak a vacsorának való tenger gyümölcsei. Legalább friss az áru, gondoltam, miközben tanulmányoztam az étlapot. Végül is a királyrák mellett döntöttem (ha már homár nem volt). Nejem csak egy levest kért, de az árából sejthető volt, hogy ez itt komoly adag, Itt jegyezném meg, hogy a maláj ember nagyon szeretheti, ha híg az étel, mert minden alkalommal, amikor valami ismeretlen kaját választottam, csak azért, mert ott állt mögötte, hogy „malaysian style” valami olyan szaftost ételt kaptam, hogy nem tudtam eldönteni, akkor ez most leves vagy pörkölt. Megérkezett a rákom, komolyan mondom megijedtem tőle, akkora volt. Hosszasan szemeztem vele, vártam, hogy vajon tényleg döglött-e, végül nekiláttam és olyan jó ízűen falatoztam belőle, hogy még a feleségem is kedvet kapott egy kóstolóra, pedig nála egy káposztás cvekedli is extrém kajának számít.
Az estét csak a foltos terítő, és a kihozott számla homályosított el, melyek egyenes arányban voltak egymással.