Most, hogy ma végigjártunk szinte minden valamire való látványosságot a szigeten, azt kell hogy mondjam, a prospektusok és az útikönyvek rácáfolnak arra a tézisre, miszerint szarból nem lehet várat építeni. De tárgyilagosságot ígértem, ezért megpróbálom kerülni a jelzőket.
Gondosan megszerkesztett útvonalunk első állomása egy felégetett rizsmező. (Field of Burnt Rise) Ez valójában csak egy emléktábla egy bazársor végében. Maláj hazafiaknak biztos érdekes lehet az 1821-ben a sziámiak által felgyújtott rizsföld mementója, magyar hazafiak nyugodtan kihagyhatják. Nem messze tőle egy batikoló műhely, bemutatóterem és kézműves bolt. Ügyesen kilobbizta magának, hogy bekerüljön a Bedeckerbe, művészeti értéke viszont nem sokkal több, mint a körülötte álló bazárokban kapható batikolt kendőnek, szárinak és egyebeknek.
Tovább haladva délnek, elérjük a Laman Padi Rizskert Múzeumot. Könnyű megtalálni, a reptértől délre, a főút mellett van, jól kitáblázva. Egyébként mindenhol nagyon jól ki vannak táblázva nem csak a települések, de még a nevezetességek is.
Tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert taxik ácsorogtak a kapunál. Bementünk és sehol egy lélek. Kóvályogtunk már egy ideje az épületek között, mikor végre előbukkant egy elegánsan felöltözött úr és beinvitált a múzeumba. A néprajzi jellegű kiállítás nagyon igényesen megcsinált tárlat, bár azért mi gyorsan áthaladunk rajta. Gondolom egy idősebb rizstermesztő paraszt, tovább nosztalgiázott volna ott a régi eszközök között. A múzeumból kilépve egy párhektáros rizsföldön találjuk magunkat, dagonyázó bivallyal és az összes kellékkel, de jól látszik, hogy ez már csak egy kirakat termesztés, valójában a szigeten már senki nem űzi ezt a szakmát. A program ingyenes, mindössze a vendégkönyvbe kell beregisztrálnunk magunkat kötelező jelleggel. Hiába, ez már az Internet hatása.
Már három helyszínt letudtunk, de még mindig nincs dél. Akkor legyen az Underwater World! Ez az attrakció pont olyan, amilyennek hangzik. Rengeteg akvárium és terrárium színes halakkal, rákokkal és egyéb élőlényekkel. A 38 ringgites belépő nem lenne drága, de aki már látott ilyet bárhol a világban, (pl. Campona) az nyugodtan kihagyhatja, ez is ugyanolyan.
Elvileg ennyit terveztünk mára, de a programokban tényleg nincs több, tíz körül indultunk, nem rohantunk, így is még csak délután egy. Akkor viszont menjünk tovább a sziget keleti felébe, ahol egy vadregényes folyót és mangrove erdőt hirdet a prospektus. Az utak kitűnő állapotúak, helyenként több sávosak és a sziget nem olyan nagy, hogy ne lehetne odaérni bárhová egy órán belül. Rengeteg ugyan a mopedes, akik néha négyen is felülnek egy 50 köbcentis kétkerekűre, hogy aztán minden körülnézést mellőzve, vágódjanak be elém a legváratlanabb helyekről. A forgalmat lassítja még a sok bénázó turista is, (többnyire ausztrál) akik most vezetnek életükben először motort, és még nem vették a bátorságot, hogy a 30-as sebességhatárt átlépjék. Nagyon szép völgyeken halad az út, időnként látni a tengert is a szemben lévő szigetekkel. Az útmentén munkások dolgoznak, akik folyamatosan nyírják a padkát, mert itt a növényzet nő ám piszkosul. Áthaladva egy nagyobbacska falunk észrevettem, hogy az iskolából épp jönnek ki a gyerekek. Pontosabban csak lányok, mert itt a koedukáció elképzelhetetlen. Mindegyik lánykán egyenruha, ami egy fehér, térdig érő kendőt, és egy világoskék nadrágot jelent. A kendő, csador szerűen, szorosan az arcukhoz illeszkedik. Nincs is ezzel gond, gondolnánk, muzulmán országban vagyunk. Csakhogy itt a populáció jó része kínai vagy indiai, akiken roppant szokatlanul nézett ki ez a jellegzetesen arab viselet. Eszembe jutott, hogy ráerőltetni gyerekekre, vallási megfontolásból egy ruhadarabot, legalább akkora marhaság, mint amikor a Sárközi le akarja erőltetni a kendőt az arab lányokról a francia iskolákban.
Megérkeztünk a folyópartra, amit inkább neveznék fjordnak, mert csak a tenger felé hajózható egy rövid szakaszon és nincs is sodrása, ráadásul a víz is sós. A partot kusza mangrove gyökerek hálózzák be, halászcsónakok mindenfelé. Az út végén egy szépen kiépített parkoló a szokásos bazári körítéssel. Parkolni egyébként nagyon jól lehet mindenütt. Általában ingyenes, de ahol fizetni kell, ott is nevetségesen alacsony áron. Most szívesen kitérnék az otthoni parkolási tarifákra és az egész rendszerre, de nyaralok, nem vagyok hajlandó felhúzni magam.
Furcsa volt, hogy nem nyomulnak úgy a bárkások, mint ahogy azt a taxisoktól már megszoktuk, de hamar kiderült az oka. A turisták csónakáztatása itt monopólium, gondolom a természetvédelmi területre hivatkozva. És ahol monopólium van, (lásd újra: otthoni parkolás) ott arcátlanság is van. Egy órás körútért 200 ringgit a tarifa, amiért mindössze annyival kecsegtetnek, hogy fogsz látni sasokat. Aha. Nem volt nehéz eldöntenünk, hogy megér-e kettőnknek harmincezer forintot, néhány sas és bár sajnáljuk, hogy nem láthattuk a víz felől ezt az igazán szép tájat, de tovább indultunk. Van még itt a közelben egy madárpark és egy kígyófarm is, de ezt valaki másnak a blogjából kell majd elolvasni, mert nekünk mára elég volt a jóból.
Eddig nem mertem elkiabálni, hogy ez a hatodik napunk és még nem láttunk esőt. Most viszont már túl vagyunk ezen, mert olyan trópusi felhőszakadást zúdult alá, hogy az autó ablaktörlője maximális üzemmódban sem volt képes felvenni a versenyt. Aztán ahogy jött, úgy el is ment, nyomában kidől fák az úton. Szerencsére a helyiek fel vannak készülve az ilyen esetekre és meg is jelentek a közterület fenntartó emberei és már szeletelték is az útban lévő fatörzset.
Apropó fatörzs! Az út mentén gyakran látni gumifákat. Könnyű kiszúrni az ilyen ültetvényeket, mert feltűnő, hogy mik azok a fekete kis vödröcskék a fák oldalához rögzítve. Egy jó tanács, ne piszkáljuk a vödörben lévő fehér nyersgumit! Atom büdös. Nem gumiszagú, inkább egy részeg teve vizeletére emlékeztet.
A csúnya nagy szürke felhők maradtak, ezért most jól esik innen a szoba ablakából nézni a tengert, szürcsölgetni a kávét és írni a blogot.
