Hétágra sütött a nap, ezért úgy döntöttünk, mára iktatjuk be a dzsungeltúrát. Mégis csak jobb száraz talajon felkapaszkodni a meredek hegyoldalak lélekvesztő ösvényein, mint mondjuk egy jó kis trópusi esőben. A Bako Nemzeti Park egy félsziget nagy hegyekkel, gyönyörű öblökkel, amelyek nem közelíthetők meg a szárazföld felől, ezért a bejárata és a visitor center egy közeli folyóparton van. Innen visznek aztán csónakosok be a park igazi központjába. A belépő 10 ringgit fejenként, a csónak oda-vissza 94,- kettőnknek, közli unott arccal egy pufók lány a bejáratnál. A csónak hat személyes és ha ügyeskedsz és találsz még társakat, lehet spórolni a viteldíjon. Mi nem éltünk ezzel az opcióval és nagyon jól tettük, de erről majd később. Egyébként sem könnyű errefelé magányos párokat találni. Borneó nem az a felkapott turista paradicsom. Itt nincsenek német csoportok, japán vagy amerikai nyugdíjasok, erre hébe-hóba vetődik el egy-egy bakancsos kiránduló. Ettől még le kell, hogy romboljam azt a nimbuszt, hogy mennyire kemény csávó az, aki ide eljut. A városból a partig széles jó állapotú út vezet. A padkán mindenhol lenyírva a fű, Shell kút és Pizza Hut, szóval így kell elképzelni.
A csónakos bácsi, akit ránk osztottak, már nagyon öreg és csak az alap dolgokat tudja angolul, de ez nekem pont jó. Komoly tempóban haladunk a tölcsértorkolat felé, pár perc és már kint voltunk a tengeren. Lélegzetelállító sziklafalak mellett haladunk a part mentén, kicsit a Jurassic Park nyitóképére hasonlít a táj. Aztán kikötünk egy rozoga stégnél, de mi örülünk neki, mert olvastuk, hogy a legtöbben a sekély vízben gázolva kell, hogy kimenjenek a partra. Megbeszéljük a kisöreggel, hogy négykor indulnánk vissza, mire ő, hogy jó, akkor itt meg is vár minket. (10:30 volt akkor) Táblák mutatják az utat a regisztrációs központ felé, ahol be kell iratkoznunk, hogy kik vagyunk és melyik túraútvonalon fogunk menni, gondolom azért, hogy hol keressenek, ha eltűnnénk. Nem is habozunk sokáig, nekivágunk egy közepes nehézségű útvonalnak, amit egy vadőr ajánlott, hogy annak a végén van a legszebb öböl. Kaptunk is egy A4-es lapra nyomtatott térképet a parkról, amibe még a túraútvonalak hossza és az ideje is meg volt jelölve. Egy darabon mocsaras rész fölött húzódik a kiépített deszka járda, aztán minden átmenet nélkül be a legsűrűbb esőerdőbe. Meredek kaptatókon hol gyökerekbe, hol indákba kapaszkodva próbálunk előbbre jutni. Áldjuk az eget, hogy nem esik az eső, mert ez az út a vizes sziklákon és sáros avaron keresztül életveszélyes lenne.
Nem vagyunk egyedül, néha egy fiatal pár jön szembe, vagy éppen előz meg minket, mert mi megfontoltan haladunk, komolyan vettük az intelmeket, hogy jól nézd meg mibe kapaszkodsz, mert nem tudhatod, hogy az az inda esetleg jáj nagyon kígyó. Itt jegyzem meg, hogy egyébként hangyánál félelmetesebb állattal nem is találkoztunk. Még szúnyog sem volt, bár az igaz, hogy annyiféle riasztó spray-t fújtunk magunkra, hogy még Indonéziában is érezni lehetett. Az erdő félelmetesen vadregényes, mintha egy hollywoodi látványtervező helyezett volna el minden szikla hasadékot vagy kidőlt fát. Sikerült 1 km/óra sebességgel elérnünk a partot. A trikómból csavarni lehetett a vizet, a nadrágom, na az megér egy külön misét. Direkt erre az útra vásároltam egy spéci, vékony balon anyagból készült, sokzsebes nadrágot. Az a szellős, finom tapintású, ami jól szívja a nedvességet. Na ez a szívás! A gatya az első kilométer után átázik az izzadságtól. Az egy dolog, hogy úgy néztem ki, mintha összebrunyáltam volna magam, de rám is tapad, amitől aztán nem tudok lépni, sőt húzódik le a fenekemnél, nem folytatom. Viszont a part… Ez mindent megért. Az amiről álmodozol, hogy legyen fehér homok, meg pálmafák, csörgedező kispatak, meg sziklák a tengerben és lehetőleg ne legyen ott senki más, az itt van! Jelentem megtaláltam! A kép semmit nem ad vissza a valós hangulatból, de kérem elhinni, ez maga a csoda.
Azonnal belevetettük magunkat a tengerbe, a víz kb. 30 fokos, még egy méter mélyen is. Elképesztő, ilyet még életemben nem tapasztaltam, pedig már csobbantam több helyen is az egyenlítő mentén.
A csónakos bácsi, akit ránk osztottak, már nagyon öreg és csak az alap dolgokat tudja angolul, de ez nekem pont jó. Komoly tempóban haladunk a tölcsértorkolat felé, pár perc és már kint voltunk a tengeren. Lélegzetelállító sziklafalak mellett haladunk a part mentén, kicsit a Jurassic Park nyitóképére hasonlít a táj. Aztán kikötünk egy rozoga stégnél, de mi örülünk neki, mert olvastuk, hogy a legtöbben a sekély vízben gázolva kell, hogy kimenjenek a partra. Megbeszéljük a kisöreggel, hogy négykor indulnánk vissza, mire ő, hogy jó, akkor itt meg is vár minket. (10:30 volt akkor) Táblák mutatják az utat a regisztrációs központ felé, ahol be kell iratkoznunk, hogy kik vagyunk és melyik túraútvonalon fogunk menni, gondolom azért, hogy hol keressenek, ha eltűnnénk. Nem is habozunk sokáig, nekivágunk egy közepes nehézségű útvonalnak, amit egy vadőr ajánlott, hogy annak a végén van a legszebb öböl. Kaptunk is egy A4-es lapra nyomtatott térképet a parkról, amibe még a túraútvonalak hossza és az ideje is meg volt jelölve. Egy darabon mocsaras rész fölött húzódik a kiépített deszka járda, aztán minden átmenet nélkül be a legsűrűbb esőerdőbe. Meredek kaptatókon hol gyökerekbe, hol indákba kapaszkodva próbálunk előbbre jutni. Áldjuk az eget, hogy nem esik az eső, mert ez az út a vizes sziklákon és sáros avaron keresztül életveszélyes lenne.
Nem vagyunk egyedül, néha egy fiatal pár jön szembe, vagy éppen előz meg minket, mert mi megfontoltan haladunk, komolyan vettük az intelmeket, hogy jól nézd meg mibe kapaszkodsz, mert nem tudhatod, hogy az az inda esetleg jáj nagyon kígyó. Itt jegyzem meg, hogy egyébként hangyánál félelmetesebb állattal nem is találkoztunk. Még szúnyog sem volt, bár az igaz, hogy annyiféle riasztó spray-t fújtunk magunkra, hogy még Indonéziában is érezni lehetett. Az erdő félelmetesen vadregényes, mintha egy hollywoodi látványtervező helyezett volna el minden szikla hasadékot vagy kidőlt fát. Sikerült 1 km/óra sebességgel elérnünk a partot. A trikómból csavarni lehetett a vizet, a nadrágom, na az megér egy külön misét. Direkt erre az útra vásároltam egy spéci, vékony balon anyagból készült, sokzsebes nadrágot. Az a szellős, finom tapintású, ami jól szívja a nedvességet. Na ez a szívás! A gatya az első kilométer után átázik az izzadságtól. Az egy dolog, hogy úgy néztem ki, mintha összebrunyáltam volna magam, de rám is tapad, amitől aztán nem tudok lépni, sőt húzódik le a fenekemnél, nem folytatom. Viszont a part… Ez mindent megért. Az amiről álmodozol, hogy legyen fehér homok, meg pálmafák, csörgedező kispatak, meg sziklák a tengerben és lehetőleg ne legyen ott senki más, az itt van! Jelentem megtaláltam! A kép semmit nem ad vissza a valós hangulatból, de kérem elhinni, ez maga a csoda.Azonnal belevetettük magunkat a tengerbe, a víz kb. 30 fokos, még egy méter mélyen is. Elképesztő, ilyet még életemben nem tapasztaltam, pedig már csobbantam több helyen is az egyenlítő mentén.
Szóval, ott ernyedünk a vízben, megy a relax, ruhák kint száradnak a sziklán, az egyetlen kellemetlen tényező, hogy ezt az utat visszafelé is meg kell tenni. Ekkor egy csónak kanyarodik be az öbölbe, lassan pöfögve, maga a megváltó. Nem az, arra még várni kell állítólag 2012-ig, hanem a mi csónakos emberünk és kérdi, hogy ne vigyen-e át egy másik öbölbe, ott is vannak szép sziklák, aztán visszavihet minket a központhoz is. Hát, ha már így kérdezi, miért is ne. Így esett, hogy még egy öblöt kipróbálhattunk, amihez egyébként csak újabb többórás hegymászás után juthattunk volna el. Három körül járt már az idő, amikor vészjósló felhők gyülekeztek és meghallottuk az első villámok dörgését is. Visszavitettük magunkat a központi részhez, ahol egy kis büféféle is van, hatalmas fedett terasszal, ekkor vettük észre a közeli fákon az első proboskis majmokat, amit Cyrano majomnak is szoktak hívni az orruk miatt. 
Hiába, ez egy ilyen nap, mindenben szerencsénk van. Pont egy hideg sört bontottam fel a teraszon, amikor leszakadt az ég, mintha dézsából öntötték volna. Négy párnak volt még szerencséje és nem áztak péppé, a többieket kint érhette a vihar valahol az erdőben. Egyébként sokkal többen nem is voltunk aznap, mert a regisztrációs füzetben láttam négy ausztrál párt, két amerikait, egy japánt és egy magyar nevet, de azok mi voltunk. Ezen kívül voltak még a parkban olyanok, akik több napra jöttek, de nem lehettek sokan, mert a szállást jelentő néhány bungaló elég elhagyatottnak tűnt.
Az eső ahogy jött, úgy el is tűnt, a levegő is felfrissült, most már csak 29 fokos lehetett. A bácsi végül 130,-at kért a mutatványért, extrákkal együtt, de a kezébe nyomtam három darab ötvenest, mert tartok tőle, hogy a park emberei jócskán leveszik a részesedésüket.
Hiába, ez egy ilyen nap, mindenben szerencsénk van. Pont egy hideg sört bontottam fel a teraszon, amikor leszakadt az ég, mintha dézsából öntötték volna. Négy párnak volt még szerencséje és nem áztak péppé, a többieket kint érhette a vihar valahol az erdőben. Egyébként sokkal többen nem is voltunk aznap, mert a regisztrációs füzetben láttam négy ausztrál párt, két amerikait, egy japánt és egy magyar nevet, de azok mi voltunk. Ezen kívül voltak még a parkban olyanok, akik több napra jöttek, de nem lehettek sokan, mert a szállást jelentő néhány bungaló elég elhagyatottnak tűnt.
Az eső ahogy jött, úgy el is tűnt, a levegő is felfrissült, most már csak 29 fokos lehetett. A bácsi végül 130,-at kért a mutatványért, extrákkal együtt, de a kezébe nyomtam három darab ötvenest, mert tartok tőle, hogy a park emberei jócskán leveszik a részesedésüket.
Bár Borneó nem olyan, mint aminek elképzeltem, nyugodtan mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt a mai.
