Reggel, mikor lementünk az autóhoz egy bírság cetli lifegett a szélvédőn. A helyi parkolótársaság éber emberei helyezték el a papírt, amiből megtudtam, hogy ez itt fizető parkoló, merthogy egyébként ezt semmi az ég világon nem jelzi. A recepciós hölgy kérdésemre részletesen elmagyarázta, hogy miként működik a parkolási rendszer. Folyamatosan beszélt, éreztem, hogy ez valami angolhoz hasonló, de olyan elképesztő kínai akcentussal, hogy kísérletet sem tettem rá, hogy megismételtessem vele. Annyit elkaptam belőle, hogy valami kupont kell vennem, amit az ablakba kell kihelyezni. A bank őrétől, aki nagy cimborám lett, esténként nagyokat köszönünk egymásnak, kérdeztem meg, hogy hol lehet kupont venni. Természetesen a kupon boltban. Nem trafik vagy ilyesmi, direkt erre a célra felállított bodega az üzletsoron. Ott aztán elmagyarázták, hogy különböző kuponfüzeteket tudok vásárolni, van félórás, egyórás, másfél és kétórás füzet. Attól függően mennyit akarok várakozni, kitépek az egyikből egy kupont, kilyukasztom a dátumot, óra, percet és elhelyezem a szélvédő mögött. Azt is megtudtam, hogy 8-17 óráig fizetősek azok a parkolóhelyek, amiket egy sárga szám jelöl az aszfalton. Egy félórás kuponfüzetet kértem, húsz szelvény volt benne. Mi a bánatot kezdek majd a maradékkal, kinek adom el? Már épp azon gondolkoztam, hogy feldobom az Ebay-re, amikor kiderült, hogy az egész füzet csak 4,50-be kerül, majd kifizettem a bírságot is, ami kemény öt ringgit volt. Elmondtam a pénztáros kislánynak, hogy ezért az egészért nálunk, a hetedik kerületben, két órát sem tud parkolni.
Minden Malajziával foglalkozó könyv azt írja, hogy októberrel kezdődik az esős évszak, sőt némelyik táblázat egyenesen ezt jelöli meg a legcsapadékosabbnak. Ehhez képest, nekünk minden nap sütött eddig. Ma reggel is verőfényre ébredtünk, ráadásul kevésbé párás a levegő, ha nem lenne már reggel hétkor 30 fok, azt mondanám isteni kiránduló idő.
Minden Malajziával foglalkozó könyv azt írja, hogy októberrel kezdődik az esős évszak, sőt némelyik táblázat egyenesen ezt jelöli meg a legcsapadékosabbnak. Ehhez képest, nekünk minden nap sütött eddig. Ma reggel is verőfényre ébredtünk, ráadásul kevésbé párás a levegő, ha nem lenne már reggel hétkor 30 fok, azt mondanám isteni kiránduló idő.
Most már sokkal kevesebb a nem tervezett városnézés és hamar a délnek vezető egyes főúton robogunk kifele a Semengok Rehabilitációs Centrumba, ahol orangutánokat szoktatnak vissza a vadonba. Kilencre ki kell érnünk, mert akkor van etetési idő, és akkor van esély rá, hogy lássuk is közeli fán élő rokonainkat.
Olvastam egy beszámolóban, hogy a National Geografic forgatócsoportja volt, hogy fél napot szobrozott ott, de hiába a sok kaja, a gondozók hívogatása, nem jöttek elő a majmok. Ehhez képest, minket 20 percig nem engedtek az erdőbe vezető ösvényre, mert az utat elállta Richie a 200 kilós, domináns hím. Merthogy mindegyik orangutánnak van neve, egy a bejáratnál lévő táblán olvashatjuk a családfát és, hogy ki hány éves. Végül egy vezető mögött elindult egy kb. 30 fős csoport az etetőhely felé. Felhívták előre a figyelmünket, hogy mit ne csináljunk (zörgés, hangoskodás, evés) de persze az ausztrál csajok folyamatosan dumáltak, egy japán meg mobilozott. Félreértés ne essék, én nem utálom az ausztrálokat itt, a németeket az Adrián, az amerikait vagy oroszt bárhol, én a hangoskodó, feltűnősködő turistát nem bírom. Itt meg aztán pláne bosszant, mert nem tudja magát átadni az ember a pillanatnak, amikor a fakoronák tetején megpillantjuk az első emberszabásút. Pedig a látvány izgalmas és lenyűgöző, mindenki a levélzörgés irányába fordul, majd egyszer csak észreveszem, ahogy a nap sugara megcsillan az egyik vöröses bundáján. Az ösvény végén egy hevenyészett lelátó van összetákolva nekünk, bámészkodóknak és durván 50 méterre egy színpadféle, ahova banánt, narancsot raktak ki az ott dolgozók reggeli gyanánt. Köröskörül áthatolhatatlan esőerdő, a nap csak itt-ott talál utat magának a sűrű lombkoronák között. Aztán hirtelen nagy recsegés ropogás és megjelenik Richie. Komótosan ereszkedik le egy odakészített kötélen, ügyet sem vetve ránk. Sőt, még mintha kicsit durcis is lenne, mert amikor megérkezik az etetőhelyre tüntetőleg hátat fordít nekünk és hármasával tömi a banánt a szájába. Később, mikor jóllakott, elindul az egyik fatörzsön fölfele és mintha csak őrjáratozna, folyamatosan pásztázza a környéket, miközben megjelennek a kisebb egyedek. Egy gondozó végig ott áll a dobogó szélén és egyesével nyújtja vagy dobálja a majmok elé a falatokat. Közben folyamatosan nézeget a háta mögé, mert vannak itt kissé agresszív példányok is, számos támadás volt már, erről tanúskodnak a fotók, amiket még a bejárat mellett láttam.
De a jelenet roppant békés, feltűnik Lela, a háromszoros anyuka, és ott csimpaszkodik rajta az egy hónapos csemetéje. Nagyon óvatos, nem is mászik le teljesen a fáról, az utolsó méteren lehajol a feléje nyújtott ételért. Közben a kicsi csak néz, hogy mi újság? Egy éves testvére, már önállóan ugrabugrál ágról ágra, ő egy műanyag palackban tejet kap. Elkapja a flaskát, bekapja a végét, mint egy cumisüveget és már mászik is vissza a biztonságos fa tetejére. Nagyon érdekes az egész. A körülmények ellenére nincs állatkert érzése az embernek. Itt mi vagyunk „bekerítve” és ők rohangásznak szabadon. Kihagyhatatlan program, annál is inkább, mert ha orangutánt akar látni az ember Borneón ez az egyetlen módja. A teljesen vadon élő példányok többnyire az indonéz oldalon élnek, megközelíthetetlen hegyek között rejtőzködve. A hat ringgites belépő elképesztően kevés ezért az élményért. Ez egy órás program, innen érdemes átmenni a közelben lévő Jongs krokodil farmra, ahol pontban tizenegykor kezdődik az etetés, ami abból áll, hogy kötélen húsdarabokat húznak egy krokodilokkal teli tó fölé és a kiéhezett állatok egymást lökdösve ugrálnak föl a falatokért.
Amúgy nem nagy durranás, egy hervadt állatkert benyomását kelti az egész, mindez 30 pénzért, nem állt arányban a reggeli programunkkal.
Elindultunk vissza a város felé, amikor észrevettünk egy táblát, ami arról tájékoztatott, hogy egy kínai temető van a közelben. Hacsak tehetjük, mindig ellátogatunk egy temetőbe útjaink során, nagyon érdekes látni, hogy a különböző vallások és kultúrák miként emlékeznek meg halottjaikról. Most is láttunk valami teljesen újat. A domboldalon lévő sírhelyeket egy széles, ívelt fal jelezte, egyformán kirakva rózsaszín csempével, ezen aztán a különböző kínai feliratok és képek. Volt olyan, hogy a házaspár még élő tagjának is felrakták a képét, de azt leragasztották egy papírdarabbal.
Egyre biztonságosabban tájékozódom Borneón, ezért a nap hátralevő részében elkalandozunk a főútról és eldugott kis falvakon keresztül haladva ismerkedünk a tájjal. Már szürkül, amikor visszatalálok a városba vezető útra. A forgalom óriási, mindenki igyekszik haza a munkából. A közlekedést nagyban nehezíti a sok robogós, akik, mint a csótányok kerülnek elő minden irányból. Nem akarom én bántani őket, elnézést is kérek, ha olvassa valamelyik ezt a blogot, de ennél jobb hasonlat nem jutott eszembe. Ahogy sötétedik egyre többen futnak ki az utakra, persze lámpa nélkül és van, hogy szembe a forgalommal. Van, amelyik lassú és nem tudod kikerülni, amikor aztán látsz egy kis lehetőséget és húzódnál jobbra, akkor megjelenik a versenyző társa, aki a másik oldalról próbál előzni téged, nem törődve azzal, hogy jönnek szembe. Csak sikerült hazaérnünk anélkül, hogy eltapostuk volna valamelyiket és most már szégyellem is magam, hogy feleslegesen idegeskedtem, hiszen ez is hozzá tartozik a kultúrához. Közlekedési kultúrán vagy inkább kultúrálatlanságon otthon is fel tudom magam idegesíteni, azért nem kell Borneóra jönni.
 |
| Szemtelenkedet, kénytelen voltam lekeverni neki egy pofont. |
Elindultunk vissza a város felé, amikor észrevettünk egy táblát, ami arról tájékoztatott, hogy egy kínai temető van a közelben. Hacsak tehetjük, mindig ellátogatunk egy temetőbe útjaink során, nagyon érdekes látni, hogy a különböző vallások és kultúrák miként emlékeznek meg halottjaikról. Most is láttunk valami teljesen újat. A domboldalon lévő sírhelyeket egy széles, ívelt fal jelezte, egyformán kirakva rózsaszín csempével, ezen aztán a különböző kínai feliratok és képek. Volt olyan, hogy a házaspár még élő tagjának is felrakták a képét, de azt leragasztották egy papírdarabbal.
Egyre biztonságosabban tájékozódom Borneón, ezért a nap hátralevő részében elkalandozunk a főútról és eldugott kis falvakon keresztül haladva ismerkedünk a tájjal. Már szürkül, amikor visszatalálok a városba vezető útra. A forgalom óriási, mindenki igyekszik haza a munkából. A közlekedést nagyban nehezíti a sok robogós, akik, mint a csótányok kerülnek elő minden irányból. Nem akarom én bántani őket, elnézést is kérek, ha olvassa valamelyik ezt a blogot, de ennél jobb hasonlat nem jutott eszembe. Ahogy sötétedik egyre többen futnak ki az utakra, persze lámpa nélkül és van, hogy szembe a forgalommal. Van, amelyik lassú és nem tudod kikerülni, amikor aztán látsz egy kis lehetőséget és húzódnál jobbra, akkor megjelenik a versenyző társa, aki a másik oldalról próbál előzni téged, nem törődve azzal, hogy jönnek szembe. Csak sikerült hazaérnünk anélkül, hogy eltapostuk volna valamelyiket és most már szégyellem is magam, hogy feleslegesen idegeskedtem, hiszen ez is hozzá tartozik a kultúrához. Közlekedési kultúrán vagy inkább kultúrálatlanságon otthon is fel tudom magam idegesíteni, azért nem kell Borneóra jönni.
