16. nap, szombat. Lassan hazafelé

Ma reggel ébredezve, a plafonon észrevettem egy zöld nyilat, rajta egy „kiblat” felirat. Ezt már korábban is láttam más szállodákban, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Biztos valami helyi előírás, tűzvédelem vagy ilyesmi. Most már nem hagyott nyugodni és kiszótáraztam, malájul azt jelenti irány. Innen már nem volt nehéz rájönnöm, hogy Mekka pontos pozícióját mutatja a nyíl. Az más kérdés, hogy ha a mi szobánkban nekiállna imádkozni hithű muzulmán, az első meghajláskor bevágná a fejét a falba, annyi hely nincs. Szakad az eső, de úgy emberesen ám, nem véletlen, hogy itt a járdaszegély néhol fél méter magas. Lementem a recepcióhoz elintézni a reptéri transzfert és megbeszélni, had csövezzünk még itt délig. Segítőkészek itt is, mint utunk során mindenhol.
Aztán ahogy megyünk a repülőtér felé rájöttem, hogy egy kicsit eltorzítottam az országról alkotott képet tegnap. A szegénység inkább csak a folyó felett élőkre vonatkozik, a szárazföldön jellemzően rendezett lakóparkokban laknak a népek, ahogy áthaladunk a kormánynegyeden, látványos épületek jelzik, hogy van mit a tejbe aprítani. Tehát senkit sem szeretnék elriasztani innen, annál is inkább, mert a tengerpart állítólag gyönyörű és itt is van esőerdő majmokkal, de nekünk csak ennyi fért bele. Meg aztán állítólag az emberek szeretik a szultánt, bár az, hogy mindenhol kint van a képe, még nem bizonyít semmit. Én biztos, hogy továbbra sem szeretem, amikor meglátom a check in pultnál, hogy 12 dollárt kell fejenként befizetnünk, ország elhagyási adó címen. Gratulálok, ez ám a vendégszeretet! Biztos hiányzik az államkasszából ez a kis pénz. Külön gratulálnék az Air Asiának, hogy ezt nem jelezte foglaláskor, mint ahogy azt sem, hogy csak helyi valutában lehet becsengetni az összeget. Így lőttek a szuvenírre félretett pénznek.

Azt hittem ma már nem fogok tudni mit írni, mert nem lesz esemény, aztán meg úgy nézett ki, hogy már nem fogok tudni írni, mert esemény lesz. Történt ugyanis, hogy a gépünk, úgy fél úton a DélKínai-tenger felett egyszer csak, mintha nekiütközött volna valaminek, akkorát rándult, majd zuhanni kezdett úgy 4-5 másodpercig. Mire összetojhattuk volna magunkat már vége is volt az egésznek. Az ablakon kinézve semmit nem láttunk. Szürkés felhő alul, felül tízezer méter magasan. Teljes kuss lett a fedélzeten. Senkinek nem kellett mondani, hogy kapcsolja be az övét. Az út hátralevő részét úgy tettük meg, mintha makadám úton haladnánk. Már láttuk a szárazföldet, sőt már meg is kezdtük az ereszkedést, amikor egy villám olyan ívet húzott közvetlen mellettünk, hogy szabályosan világosabb lett az utastérben. Ekkor már többen felhördültek. De minthogy itt olvassátok e sorokat, nincs slusszpoén, végül simán földet értünk.

Rutinos kuala lumpuriként azonnal a Skybus-ra szálltunk, majd a központi pályaudvaron a Rapid KL szerelvényre. Látszólag ez is olyan, mint a Monorail, fent megy, mint egy magasvasút, csak két sínen és sofőr nélkül, teljesen automatizált. Később aztán lemegy a föld alá és metró lesz belőle. Az utolsó szállásunk a Nikko hotel egészen közel van a Petronas tornyokhoz. Lenyűgöző látvány az ezüstös fényben kivilágított ikertorony. Csinálnék egy kis reklámot ennek a szállodának, aki nem sajnál 80 dollárt (USA) egy éjszakáért. Mivel abszolút nincs teltház az ötcsillagos hotelben, adtak egy magasabb árkategóriájú szobát, extra díj nélkül, úgyhogy most egy ultramodern íróasztal mellől írom a blogot, és alig látom a helyiség másik végét, ahol egy akkora fürdőszoba nyílik, hogy elfáradok benne, amíg a zuhanyfülkétől átmegyek a márványkádig. A vécédeszka fűthető és gombnyomásra indul az alvázmosás, ilyet még csak Japánban láttam, ott ezt nagyon karmolják. De nem csak a szoba, az egész szálloda pazar és a reggeli választéka maga a mennyország, merthogy ebben az árban már az is benne van. Még egyszer mondom, mindez kb. 16.000,- Ft. (Sárváron egy ötcsillagos hotel 65.000,- ért hirdeti a hasonló szobáját.) Na jó, ennyi elég volt, úgysem kapok jutalékot.