Az elsőször láttam napot az égbolton. Eddig az a dunsztos párás meleg volt, most az a fincsi leégetős meleg. Nem mintha izgatna, kialakítottam egy sajátos technikát az utcán való közlekedéshez. Pláza egyik végén be, másik végén ki, majd átrohanás az utcán és egy újabb légkondis üzletházon keresztül haladva máris két sarokkal odébb találom magam. De most inkább taxiba ültünk, mert a külvárosban lévő hindu zarándok helyet, a Batu Cave-t kerestük fel. Sok helyen olvastam már azt a bölcs tanácsot, hogy célszerű előre megállapodni a taxissal a viteldíjban, nehogy a végállomáson érjen a kellemetlen meglepetés, hogy valójában a teljes heti bevételét szeretné realizálni egyetlen fuvarban. Még jobb, ha bekapcsoltatjuk vele az órát, de erre nem sok hajlandóságot mutat még az a taxis sem, akinek egyébként a hátsó ajtaján hatalmas felirat hirdeti, hogy ez egy órás taxi és a sofőr nem fogadhat el ezen felül viteldíjat. Egy újabb elemmel gazdagítanám a tudástárat taxi fronton. Több olyan nagyobb droszt van, ahol eleve nem lehet sem alkudozni, sem pedig az órát kapcsoltatni. A rendszer az, hogy oda kell menni egy „taxi kupon” feliratú fülkéhez, ott aztán bemondod, hogy hova szeretnél menni és a személyzet közli veled, hogy ez az úri hóbort mennyibe fog kerülni neked, majd az erről kapott nyugtát odaadod a pilótának. A szállodánktól a Batu Cave-t 23 ringgitért lehetett elérni. Én még ott, további három ringgitet nyomtam a férfi markába, mert egy úr külföldön is legyen úr. Előre bocsátom, hogy visszafelé már nincs ilyen droszt, ott komoly vitákba kell elegyedni a láthatóan árkartellbe tömörült hiénákkal. A 40 ringgites első ajánlatra csak annyit mondtam, hogy Gábor vagyok, nem Pali, de nem értette és ami a lényeg, hagyott elmenni, nem engedett az árból. Határozottan elindultunk a kijárat felé, azzal a gondolattal, hogy majd leintünk egy arra haladó taxit, de nem volt rá szükség, mert a kapu előtt is várakozott néhány személyszállító kisiparos, akik 25-ért visszavittek a városba. Én persze, csak a sport kedvéért, próbáltam lefaragni az árból, azzal a dumával, hogy kifele 20-ért jöttünk, de az indiai külsejű úr mondott valami olyasmit, hogy na ja, kifele bárki kihoz minket, de visszafele csak ebből a néhány taxiból válogathatok. Beláttam, hogy az alkupozícióm nem túl jó, ezért elfogadtam a 25 ringgites árat, viszont nem kapott borravalót, így lett aztán nekem a drágábból olcsóbb. Na de vissza a hindukhoz. Ez a szent hely, valójában két óriási mészkőbarlang terem egy hegy gyomrában. Elég látványos, egy utat megér, de szívbetegeknek nem ajánlom, mert a barlang bejáratát egy nagyon meredek és nagyon hosszú lépcsősoron keresztül lehet csak megközelíteni. Rengeteg a turista még ezen az átlagos hétköznapon is, de a buszparkoló nagyságából el tudom képzelni, mi lehet itt egy hindu ünnepen. A lépcsősor mellett Malajzia legnagyobb aranyozott hindu szobra tornyosul. Hogy melyik istenség, azt nem tudtam megállapítani, mert ideológiailag nem vagyok elég képzett. Felérve a lépcsőn, aztán két óriási terem fogad, az elsőben csöpög a karsztvíz a fejekre, a második pedig már nem is igazán barlang, mert egy széles hasadékon keresztül látni lehet az égboltot. A hasadék meredek falán makákó majmok ugrándoztak. Ebben a világosabb teremben egy kis szentély épület található, ahova több kis csecsemőt láttunk, hogy megszentelni visznek a szüleik. Ez olyan keresztelőféle, csak nincs akkora felhajtás.
Még dél sem volt, amikor visszaértünk és a reptérre csak négykor kell elindulnunk, ezért kihasználtuk ezt az időt, hogy beszerezzünk egy új egeret a laptophoz, mert a régi megadta magát. Találtunk egy elektronikai áruházat, nagyjából egy MOM Park méretűt és csak számítógép, telefon és fényképezőgép üzletek voltak benne. Az ötödik szinten végre rátaláltunk a mi boltunkra. Nem túlzok, kb. százféle egér volt, a végén már a bőség zavarától szenvedtünk, de aztán csak sikerült dönteni.
A hétfői Kuala Lumpur forgalma egyébként brutális volt. A feltorlódó autók között robogósok cikáztak, a gyalogosoknak itt semmi respektje sincs, a zebrán úgy kell átfutni a túloldalra, a szmog ebben a melegben hatványozottan fullasztó. Nem is időztünk itt tovább irány a reptér, de nem ám taxival, mert ha lehet, nem szórjuk a pénzt, hanem egy jó kis transzfer busszal. Most közszolgálatilag leírom, hogy aki erre jár, miként juthat ki a repülőtérre a legolcsóbban. Először is pontosítom, hogy most az LCC terminálnak becézett „fapados” reptérről van szó, mert az Air Asia gépei innen indulnak. A Monorail végállomása a KL Sentral központi pályaudvar. Ide 1,60-ért eljuthatunk a városból. A pályaudvar mellől indulnak a távolsági buszok. Itt megkeressük a Sky Bus nevű, tűzpiros járművet, ami félóránként indul és 9 ringgitért elvisz minket és bőröndjeinket a fent említett terminálra. Csak zárójelben, a legszerényebb taxis is elkér ezért az útért egy százast.
Most, hogy megspóroltuk egy ebéd árát, mindjárt le is ebédelhetjük. Merthogy ez a terminál, amit az előbb fapados jelzővel illettem, jócskán el van látva, kajáldákkal. Ismét kihagytuk Starbucks féléket és egy ázsiai gyorsétterembe ülünk be, bár ez is valami lánc lehet, mert máshol is láttuk már ezt a cégért. Rámutattam egy táblára, amin valami maláj specialitást hirdettek, úgy nézett ki, mint valami rizsen lévő kis hússzeletkék meg egyéb gezemice. Legnagyobb meglepetésemre leves volt tésztacsíkokkal, zöldségekkel és teljesen tájidegen módon, rántott csirkemell darabkák úszkáltak benne. Megkóstoltam, finom volt. Aztán a nejem is megkóstolta, akinek „elég lesz egy kis sültkumpli” és mehettem is vissza magamnak újra rendelni valamit. Mivel nem vagyok nagy leveses, most egy újabb teljesen bizarr képre mutattam, hogy márpedig ezt én megpróbálom, mi ez? Nagyon fűszeres, mondta mosolyogva a fejkendős eladólány. Had jöjjön. Ez valójában egy menü volt, de a főételről én is csak annyit tudok mondani, hogy jó currys volt és, még a rizs volt az, amit be tudtam azonosítani, annak dacára, hogy vidám zöld színűre festették. De az igazi kihívást a hozzá adott rózsaszín üdítőital jelentette, aminek az íze a Gabi fogkrémre emlékeztetett.
Újabb hasznos tanács Air Asiával utazóknak: Megérkezve a terminálra keresd a „Self Chack in” oszlopot. Nagyon könnyű a használata. Bepötyögöd a foglalási kódodat, amit a kinyomtatott „repülőjegyed” bal felső részén találsz, utána már csak okézni kell néhányszor, hogy valóban te vagy-e, valóban oda vetted a jegyet és akkorra, aztán már printeli is a beszálló kártyát. Ezután keresd meg azt a sort, ahova az van kiírva, hogy „Drop baggages” itt fel tudod adni a bőröndöt, akármilyen korán is érkeztél ki, aztán akár beülhetsz egy belga csokoládébárba is, (!) ahol kakaót szürcsölgetve internetezhetsz, mert ingyen wifi szinte minden nagyobb kávéházban van.
Eljött a beszállás ideje. A kapuk megnyíltak és az utasok szép libasorban kisétáltak a géphez átvágva a betonozott nagy placcot. Déjá vu (ejtsd: dézsa) érzésem volt, amikor a néhai NDK, drezdai repülőterén is hasonló módon közelítettük meg a gépünket, és ha belegondolok, azok sem voltak drága repülőjegyek, tehát a fapados rendszert mi, a szocialista tábor, már rég kitaláltuk. Csak az a baj, hogy az élet minden területén bevezették.
Egy órai repülés után megérkeztünk Langkawi repterére. Semmi faxni, tudták, hogy belföldi járat jött, nem is ellenőriztek semmit, azonnal a váró felé indultunk. Hogy ott mi várt, azt le kellett volna videózni. Mivel mi nem vittünk kamerát megpróbálom szemléletesen leírni, hogy néz ki a piaci verseny autókölcsönzőséknél. Képzeljünk el egy 50 m hosszú pultot, mögötte húsz ügynököt, aki áthajolva a pult felett, hangos ordibálásba kezd, hogy „Hello mister, 50% discount!” vagy hogy „Cheapest car avilable” és közben prospektusokat lobogtatva integetnek a meglepődött turisták felé, akik a csomagjaikra várakoznak. Na, ez már tetszett! Találomra odamentem egy köpcös úrhoz és kifaggattam a lehetőségekről. Nem túlzok, kb. öt perc múlva már az autóban ültünk. 240 ringgitért kaptunk négy napra egy Proton típusú verdát. A dizájnból ítélve, úgy húsz éves lehetett. Tök fekete, lesötétített ablakokkal, spoilerrel, és mélynyomóval, mintha valami múltszázadból itt maradt, öreg diszkós járgánya lenne. Van benne kormány, pedálok, ülések, nekünk jó lesz.
A nagy maláj éjszakában, egy jobbkományos autóval, az út baloldalán hajtva, elindultunk, hogy megkeressük a szállásunkat.
Már más blogomban is leírtam már, milyen remek hasznát veszem, a még a Budapest-Bamako futamra vásárolt, Garmin típusú navigációs készülékemnek. Ehhez ugyanis le lehet tölteni ingyen térképeket a világ legtöbb országáról. És itt is működik. Na nem olyan patent, mint amikor Andi bemondja, hogy mikor kell befordulnom, de legalább látom, hogy hol vagyok és merre van a célállomás. Be is ütöttem a koordinátákat, amit még otthon gondosan feljegyeztem. Ennek az a legegyszerűbb módja, hogy a Google Map-en ránagyítasz a helyre, ahova készülsz, majd jobb egérgomb, „Mi van itt?” és akkor a kereső mezőbe kiírja a pontos koordinátákat. Simán meg is találtuk a szállodát, ahol nagyon kedvesen fogadtak és pár perc múlva már a tengerparti bungaló teraszáról hallgattuk, hogy nyomja el a hullámok morajlását, a majmok rikácsolása.
Már más blogomban is leírtam már, milyen remek hasznát veszem, a még a Budapest-Bamako futamra vásárolt, Garmin típusú navigációs készülékemnek. Ehhez ugyanis le lehet tölteni ingyen térképeket a világ legtöbb országáról. És itt is működik. Na nem olyan patent, mint amikor Andi bemondja, hogy mikor kell befordulnom, de legalább látom, hogy hol vagyok és merre van a célállomás. Be is ütöttem a koordinátákat, amit még otthon gondosan feljegyeztem. Ennek az a legegyszerűbb módja, hogy a Google Map-en ránagyítasz a helyre, ahova készülsz, majd jobb egérgomb, „Mi van itt?” és akkor a kereső mezőbe kiírja a pontos koordinátákat. Simán meg is találtuk a szállodát, ahol nagyon kedvesen fogadtak és pár perc múlva már a tengerparti bungaló teraszáról hallgattuk, hogy nyomja el a hullámok morajlását, a majmok rikácsolása.
