Felkészülés

Nem tudom ki, hogy van vele, de szerintem az utazás egyik legjobb része a készülődés, tervezgetés. Minden tiszteletem azoké, akik zsebre vágják az útlevelüket, fel a hátizsákot, aztán irány előre, majd lesz valahogy. Én nem ilyen vagyok. Ki nem hagynám az út megtervezésének élvezetét. Számomra azzal már meg is kezdődött a kaland.

Így vagyok ezzel a maláj úttal is. Borneóról nem lehet leemelni egy útikönyvet a könyvesboltok polcairól. Legalábbis magyar nyelvűt biztosan nem, kivéve Joó András munkáját, ami viszont nagyon személyes oldalról, a sörözőhelyek perspektívájából mutatja be négy hetes Malajziai kirándulásukat. Nosza, neki is ugrottam régi barátunknak a Google-nek és elkezdtem gyűjteni az adatokat. Csak annyit tudtam, hogy esőerdőt akarok látni, meg orangutánt és mindezt Malajziában. Azt már tudtam, korábbi délkelet-ázsiai utazásaimból, hogy az ottani helyiérdekű, az Air Asia roppant olcsó repülőjegyeket kínál, tehát elengedhetem a fantáziámat és kitaláltam, meg sem állok Borneóig. Pontosabban, éppen hogy megállok, hiszen ha már ott vagyok, csak körülnézek a fővárosban Kuala Lumpurban is és néhány kisebb szigeten, esetleg beugrok Szingapúrba. Sőt, ha belefér meglátogatnám még a Brunei Szultánságot.

Így történt, hogy miután egyeztettem a főbb állomásokat az útitársammal, (aki történetesen az egész életemhez társnak szegődött) le is foglaltam a jegyeket. Hat járatra kevesebb, mint százezer forintért fejenként. Ebben már az is benne van, hogy mindegyik járatra helyjegyünk van és biztosításunk.

Tudom, hogy az a legény a gáton, aki helyben keresi meg, hol a legolcsóbb hostel, de mint már említettem feleségestül megyek és nem tehetem ki életem párját annak, hogy egy egész napos repülőút után, éjszaka, teszem azt szakadó esőben kezdjek el szállást keresgélni Kuala Lumpur utcáin bolyongva. Ezért aztán nekiláttam a második szakasznak, a szállások befoglalásának. Ki lehet próbálni több nemzetközi hotel foglaló oldalt is, de az alapos kutató végül úgyis az Agoda honlapjára fog kilyukadni, ami a legjobb árakon és a legnagyobb választékban kínálja az ázsiai szálláshelyeket. Itt egyből lerántják a pénzt a kártyádról foglaláskor, ezért nem árt körültekintően kattintgatni, mert a törlés vagy módosítás bizony pénzbe kerül. Azt a taktikát választottam, hogy kiírogattam magamnak egy listát a legmegfelelőbbnek tűnő hotelekről és miután elkészültem a teljes útitervvel, akkor véglegesítem a foglalást. Kellett is változtatnom az eredeti elképzeléseken, mert ahogy időközben kiokosodtam kiderült, hogy Borneón mégsem bérelek autót, mert a taxi olcsóbb, és így nem jó az a szálloda, amit eredetileg kinéztem magunknak, mert túl messze van mindentől úgy, hogy ha nincs autónk. Általában szeretem az autóbérléses megoldást, jobban tudok mozogni, de Malajziában megfizethető a taxi, ellentétben az autókölcsönzőkkel, ami majdnem a duplája a floridai áraknak.

Sok tépelődés, osztás-szorzás után befoglaltam a helyeket. Van még egy előnye annak, ha valaki előre gondoskodik arról, hol fogja lehajtani a fejét éjszakánként. Hónapokkal az indulás előtt jobbak az árak és nagyobb a választék is. Nem egy hotelnél a befoglaló oldalon, ki volt írva, hogy már csak 2 vagy 3 szoba üres. Leellenőriztük, nemcsak marketing fogás, tényleg online kapcsolatban vannak a szállodák helynyilvántartásával.

Annyira azért már nem vagyok beteg, hogy a kirándulásainkat is percre pontosan megtervezzem, de azért mégiscsak csináltam egy vázlatot, hogy az egyes állomásokon mit akarunk megnézni, vagy inkább mi fér bele az időnkbe. A neten, gyakorlatilag mindent meg lehet találni, ha veszi a fáradságot az ember és szán rá egy kis időt. A turisztikai oldalakon túl, érdemes végigolvasni a különböző fórumokat, itt is sok hasznos információt szerezhet be az ember. A fórumozók és bloggerek írásait olvasva, azt állapítottam meg, hogy a beírók két táborra oszthatók. Az egyik, akinek van pénze, hát elrepül oda, a másik akinek nincs pénze, de elrepül oda. Az első csoport nem idegenkedik a charterjáratos, szervezett utaktól, még ha azok oly sok hátránnyal is járnak, és többnyire végignézik a fakultatív programokat is. A másik tábor képviselő viszont, már az utazási iroda szó hallatára is kiütést kap, és a szervezett helyi kirándulásokra befizetőkre is lesajnáló pillantást mér. Én magamat a kettő közé pozicionálom be. Előre elnézést kérek a kettes csoportba tartozóktól, hogy nem hátizsákban cipelem a holmijaimat olcsó diákszállásokat keresve, bármennyire is romantikus az utazás ezen módja. Egyrészt már öreg vagyok hozzá, (amikor meg még fiatal voltam, és kevés pénzt tudtam félretenni nyaralásra, eszembe sem jutott, hogy elővegyem az Ázsia térképet), másrészt pedig, igenis meg fogom látogatni a turista attrakciókat, még ha pénzszagú műanyag benyomást keltenek is, hiszen én is turista vagyok, vagy nem? Van aki ezektől is ódzkodik, és inkább elkerüli az efféle látványosságokat, azzal áltatva magát, hogy ő a valódi helyi emberekre és tájra kíváncsi. Ez kicsit olyan, mintha egy turista, mondjuk Japánból eljönne, hogy megnézze teszem azt Budapestet, és ahelyett, hogy végig hajókázna a Dunán, elmenne egy jó fürdőbe és este megvacsorázna egy vendéglőben, ahol a cigánybanda húzza az autentikust, inkább leül az Orczy téren egy padra és átszellemülten figyeli, ahogy az emberek igyekeznek a józsefvárosi piacra.

Mielőtt még elveszíteném az olvasóim felét, gyorsan beszúrom, hogy ezt a blogot mégis inkább azoknak szánom, akik veszik a bátorságot, és önállóan vágnak neki, hogy felfedezzék Malajziát. Elsősorban azért is írom ezt a naplót, hogy segítségére legyek azoknak az utazóknak, akik még csak ez után indulnak neki a nagy útnak. Igyekszem tárgyilagosan írni mindenről, amit láttam és megtapasztaltam, aztán majd mindenki levonja belőle azt a tanulságot, amit akar.

Hogy miket érdemes megnézni, arról az Asiawebdirect oldaláról tájékozódtam. Nagyon jó kis szájt, rengeteg információval és térképekkel, csak győzzünk eligazodni a menüpontok között. Felmentem a Külügyminisztérium honlapjára is, hátha megtudok valami okosat, és ott olvasom, hogy nem fogadják el Malajziában a magyar jogosítványt, még a nemzetközit sem, forduljunk a helyi nagykövetséghez. Ezen meglepődtem, mert erről eddig még senki sem írt semmilyen fórumba, márpedig én erősen az autóbérlésre építettem az útitervet, nem szeretném, ha ott derülne ki, hogy ezt nem tehetem meg egy papír híján.

El is mentem hát a maláj nagykövetségre, a Pasaréti útra, ahol felvetettem ezt a kérdést, és úgy néztek rám, mint akik először találkoztak ezzel a problémával. Ennek az volt az oka, hogy valóban nem fordult még feléjük senki ezzel a kéréssel. Együtt nézegettük a magyar hatóságok által kiállított nemzetközi jogosítványt, ami egyébként formailag is olyan komolytalan, hogy egy könyvtár tagsági is korszerűbb nála, de nem találtunk benne hivatkozást, hogy ez mely államokba lenne érvényes, sőt még a benne levő különböző idegen nyelvű fordításokból az sem derül ki, hogy egyáltalán ez  milyen okmány, csak következtetni lehet arra, hogy egy vezetői engedélyről van szó. Végül, kaptam a nagykövetasszonytól egy igazolást arról, hogy ez valóban egy jogsi, és megnyugtatott, hogy nem lesz gond. Ráadásul kaptam egy halom prospektust útravalónak az igen kedves és segítőkész lányoktól, akik az ügyfélszolgálaton dolgoznak. Innen is köszönöm nekik.

Megrendeltem egy Lonely Planet útikönyvet, amiben mindhárom ország benne van, amit érintünk utunk során. Meg is érkezett, nagy izgalommal bontottam ki, de meg kell hogy mondjam, kicsit csalódott lettem, amikor bele lapoztam. Nem gondoltam volna, hogy egy 17,- Fontos könyv belül szinte csak fekete-fehér lapokból áll, még a térképek is. Némiképp csökkenti a csalódottságomat, hogy tartalmilag viszont egész jó kis olvasmány, biztos, hogy hasznát veszem majd.

A KLM úgy hirdeti magát, hogy az internetes jegyekhez lehet online becsekkolni 30 órával az indulás előtt. Nos, online jelentem, hogy ez nem igaz, legalábbis a mi járatunkra nem engedi. Ez azért gond, mert nagy valószínűséggel Ferihegyen nem adnak majd beszállókártyát az Amsterdam-Kuala Lumpur gépre (mostanában többször jártam így) és mire a holland repülőtérre érünk, már szétosztogatták a helyeket, ülhetünk megint külön a 12 órás úton, valamelyik jó kis belső széken. A kaland megkezdődött!

1. nap, péntek. Indulás, és egyéb gondolatok.

Eljött a nagy nap, az izgalom a tetőfokára hágott. Most még nem is az előttünk álló két hét miatt, hanem inkább a következő néhány óra ad okot némi aggodalomra. A KLM úgy kapcsolta össze a Budapest-Amsterdam és az Amsterdam-Kuala Lumpur járatokat, hogy mindössze egy órát hagyott az átszállásra. Aki késett már le csatlakozást úgy, hogy eredetileg több, mint két óra állt rendelkezésre a tranzit repülőtéren, az tudja miről beszélek. A nagytávolságú járatok sosem várják be a kistestvéreket. Jártam már úgy, hogy másfél óránk volt még, amikor a gépünk letette a kerekeit a Heathrow-n, de mire a buszunk begördült a terminálba és áthaladtunk a közismereten szigorú angol csomagellenőrzésen, bezárták a kapukat a csatlakózó járatnál, pedig mind a kettőt a British Airways működtette. Vagy amikor Sanghajba utaztam a Lufthansával, akkor futva ugyan, de sikerült átvágnom magam a frankfurti terminálokon, de a csomagomnak már nem volt ilyen szerencséje, két nap múlva ért utol. Igaz a Schiphol nem olyan nagy, de ha fél óránál többet késünk, akkor könnyen lehet, hogy megint pórul járunk.

Most mindenesetre még csak Ferihegyen várakozunk, úgyhogy van időm elmélkedni az élet nagy dolgain. Ilyen például ez a Tax Free shop itt velem szemben, ahol kartonszám veszik a népek a cigarettát. Vajon melyik adótól mentes? A jövedéki adót nem számolják fel vagy talán az ÁFA-t? Egy biztos, nem annyival olcsóbb itt a dohányáru, mint a vámellenőrök túlsó oldalán. Ha átváltom az Euró árakat, bizony itt is hatszáz körül van egy doboz. Elkezdtem felszorozni az árakat, és kijött, hogy a repülőjegyem értéke megfelel egy dohányos éves költségvetésének. Milyen jó, hogy nem cigizek. Ezen felbuzdulva kiszámoltam azt is, hogy hova utazhatnék el abból, hogy nem piálok. Mielőtt félreértené valaki, hogy hova akarok kilyukadni, el szeretném oszlatni azt a gondolatot, hogy magyarázkodnék, miből telik nekem Malajziára. Irtóra nem akarok, sőt ha már itt tartok és van is most időm rá, megosztanám az ezzel kapcsolatos gondolatomat.

Miért itta be magát társadalmunkba az irigység mételye? Miért vagyunk irigyek szomszédunkra, kollégáinkra, ismerőseinkre, sőt rokonainkra, vagy akár egy vadidegenre? A negyven év egyenlősdije az ok? Nem hinném, mert akkor is irigykedtünk egy Bécsből hozott farmerra, vagy egy Zsiguli kiutalásra. Mindenesetre mára ez odáig fajult, hogy ha valaki kicsit is messzebb utazik Balatonszemesnél, már magyarázkodik, ködösít, nehogy valaki elkezdjen irigykedni rá. Még a sajtó munkatársa is azzal kezdi a beszámolóját egy távoli országról, hogy neki milyen szerencséje van, hogy az X vagy Y cég jóvoltából iderepülhetett és írhat nekünk néhány keresetlen szót, merthogy egy cégre már nem vagyunk irigyek. Érdekes… Nos, én azzal kezdeném a beszámolómat, hogy magam is szerencsés vagyok. Szerencsém volt az életben, hogy folyamatosan tudtam dolgozni, hogy már a régi rendszerben vállalkozásba kezdhettem, hogy a megkeresett pénzt nem szórtam el élvezeti cikkekre, hanem befektettem újabb vállalkozásokba, és most itt lehetek egy ilyen ígéretesnek tűnő út előtt, egy lap-toppal az ölemben és magyarázhatom, miért nem fogok magyarázkodni.

...

A jó hír, hogy elértük a csatlakozást, a rossz minden más. Aki csak Malajziára kíváncsi, az most nyugodtan ugorjon a második naphoz, mert néhány szóban ecsetelném az átszállást.

Másfél héttel ezelőtt volt egy nagy botrány Ferihegyen, történt ugyanis, hogy leminősítették kishazánk repülőterét, mert a biztonsági rendszer megmérettetett és könnyűnek találtatott. Erre aztán bekeményítettek az átvilágító kapuknál, mire olyan tömeg halmozódott fel előtte, hogy volt aki emiatt lekéste a gépét, pedig időben kint volt a reptéren. Na most elmesélem, hogy mennek a dolgok a fejlett nyugaton.

Húsz perc késéssel indultunk, de abból néhányat lefaragott a pilóta, így még majdnem egy óránk volt a következő gép indulásig, amikor beálltunk a B terminál folyosójához. Sietős léptekkel haladtunk az épület felé, amikor egy jól megtermett holland asszonyság állta az utunkat és néhány méterre az üvegfaltól egy lefele menő lépcsőre mutatott, amolyan vészlejárat félére és szinte karnyújtásnyira az épülettől fel kellett szállnunk egy buszra, ami aztán került egy jó nagyot és visszavitt ugyanahhoz az épülethez. Aki el tudja magyarázni nekem, hogy ennek mi értelme, azt egy KLM bögrével jutalmazom. Ekkor jött az újabb meglepetés, a repülőről leszálló utasokat újra átvilágítják, ami azon kívül, hogy értelmetlen, komoly időveszteséggel jár. Beindult a kétségbeesett tolakodás, mert nem csak mi voltunk késésben. Idős nénik úgy vetették át magukat a szalagkordonon, mint gátfutó az olimpián. Túljutva a procedúrán elkezdtük keresni, hogy hol az F terminál, de egy árva felirat nem volt. Megérzésből elkezdtünk futni az egyik irányba és bejött, mert néhányszáz méter után láttunk végre egy táblát, hogy D, E, F, G, H terminálok arra. Újabb vágta, a levegő egyre csak fogy, a feszültség emelkedik, már tíz perce megkezdődött a beszállás, amikor végre elértük a várva várt F4-es kaput. Láttuk, hogy még ott áll a nép sorban, jól van, akkor nem késtük le a bulit. Hoppá! A táblán az áll, hogy Cairo. Értetlenül nézünk a beszállókártyánkra, majd egymásra, végül egy utaskísérőre, aki közli, hogy változás történ, és menjünk tovább a 6-os kapuig. Az onnan újabb kétszáz méter, már inkább csak kocogunk, mint futunk, de végül megvan, odaértünk, ez már a mienk és még van 15 perc az indulásig, amikor azt látom, hogy olyan tömeg kígyózik a kapu előtt, amit utoljára Orlandoban láttam Dízniéknél. Nem fogod elhinni kedves olvasó, megint egy átvilágító kapu. Ez most csak ennek a gépnek külön. Még jó, hogy nem volt időm visszavenni az órámat, övemet, stb. az előző biztonsági átvilágítás óta. A kapu így is megszólal, de az őrnek nincs kedve megmotozni engem, látva az átizzadt ingemet.

A lényeg, hogy itt ülünk fent a gépen, igaz, hogy tök külön sorban és a lehető legrosszabb ülésben, a középső oszlop középső ülésén, de legalább haladunk célunk felé.

2. nap, szombat. Érkezés Kuala Lumpurba.

A reptér olyan, mint bármelyik nagyvárosban, csak furcsa volt látni a határőrnőt csadorban. Mindjárt be is váltottam 100 dollárt, amiért 300 ringgitet adtak és felültünk a városközpontba tartó KLIA expressz vonatra, ami a várócsarnok alól startol el és fél óra robogás után a város közepén tesz le. A jegyet leszálláskor is meg lehet váltani, mert csak a kijáratnál ellenőrzik. Gyakorlatilag itt léptünk ki először a légkondicionált környezetből, azonnal mellbe is csapott a 34 fokos trópusi levegő. A meleggel együtt csapott le ránk egy taxis is, akinek sikerült legombolnia rólam 25 ringgitet, de hát mit tudok tenni. A tekintetemre ki lehetett írva, hogy első napos turista, ráadásul a reptérről beérkező vonatról száll le nagy bőrönddel, de legalább kaptam számlát. Persze nem tudok vele semmit csinálni, de mégiscsak megnyugtató, hogy a magam módján hozzájárultam egy délkelet-ázsiai ország adóbevételeihez. Egy erősen átalakított Renault Espace volt, amin az idő vas foga és egy korábbi koccanás mély nyomokat hagyott. Húsz perc cikázás és vagy húsz közlekedési szabálysértés után kirakott a Hotelünk előtt, ami egy bevásárló központ részét képezte. A pláza egyik érdekessége egyébként, hogy az ötödik és tizedik emelet között egy vidámpark működik. Sikerült meggyőznöm a recepcióst, hogy nagyon hálás vendég leszek, ha nekünk a legfelső szintre adna szobát. Így esett, hogy a 43. emeleten kötöttünk ki.

Ez egy rövid nap lesz, mert bár otthoni idő szerint még csak dél van de az itt már délután hat és gyorsan szeretnénk átállni, ezért csak egy könnyű sétát terveztünk be a környéken. Felfedeztünk egy pénzváltót a szomszédban, aki szinte fillérre ugyanolyan árfolyammal számolt, mint a reptéren, ebből azt a következtetést vontam le, hogy nem nagyon érdemes sokat vacakolni váltóhely keresgetéssel. Aztán kerestünk egy helyet, ahol holnap reggelizhetünk. Kb. kétszáz van és ha kivonjuk belőle a Mekiket és KFC féléket, akkor is százhúsz. Itt nem lehet éhen halni. Beszereztünk a közeli állomáson egy Monorail térképet, ami valójában egy magasvasút. Rövid tanulmányozás után felfedeztem, hogy 3,20-ért elvisz ugyanarra a pontra, ahonnan a taxi 25-ért hozott el. Na majd visszafelé…

3. nap, vasárnap. Toronynézőben

Azt olvastam az időjárás jelentésben, hogy ma 100% páratartalom lesz. Elképzelni sem tudtam, hogy az milyen lehet. Azt már csak kopoltyúval lehet elviselni, vagy mi? Reggel fél nyolckor húztam el a függönyt és azonnal kiderült, hogy az ködöt jelent. Nem tűnt vészesnek és néhány óra múlva már fel is szállt. Nekivágtunk hát a kötelező körnek és célba vettük a Petronas tornyokat, ami a fő turist attraction erre. Az első meglepetés, hogy nem egy nagy placcon áll, hanem több felhőkarcoló ölelésében, amitől aztán nem is tűnik olyan döbbenetesen nagynak, pedig az. A torony aljából már nem találtam olyan szöget, hogy be tudjam venni az egész épületet a blendenyílásba. Ide korán reggel kell érkezni, hogy belépőjegyet lehessen vásárolni a lifthez, ami „csak” a negyvenegyedik emeleti függőfolyosóig visz. Mivel a mi szobánk eleve magasabban van, nem tűnt olyan vonzónak, hogy ezért felkeljünk hajnalban, és sorba álljunk egy csomót,

A vasárnapi Kuala Lumpur nyugodt, forgalom alig, csak épp egy maraton futó verseny miatt torlódnak fel helyenként az autósok. Időnként motorbiciklik éles vijjogása hasítja meg a csendet. A sepangi versenypályán, ami a reptér közelében van ezen a hétvégén rendezik meg a Moto GP maláj futamát. Tele van a város Valentino Rossinak öltözött cingár maláj legénnyel. Még egy rendezvény van ma, ami pont kapóra jött nekünk, egy bázisugró verseny a TV torony tetejéről. Mivel tervbe volt véve, hogy felmegyünk a Menara toronyba is elindultunk gyalog, át a szemben lévő dombra. Könnyű kis sétának tűnt, de ebben a melegben nincs olyan, hogy könnyű kis séta. Alaposan leizzadtunk, mire felértünk. A verseny már javában zajlott, a megszállottak egymás után vetették le magukat a 288 méteres magasságból. A bejáratnál leszurkoltam a fejenként 38 ringgitet (70-nel kell szorozni) amiért felvisz a lift az első emeleti kilátóba, ami ugyan csak 276 méter, de mivel a létesítmény egy dombtetőre épült már így is magasabban voltunk, mint a valaha a világ legnagyobb toronyházaként számontartott Petronas. Ezért az árért ingyen lovagolhatunk egy pónin és szintén díjmentesen vehetünk igénybe egy Forma 1 szimulátort, a torony bejáratánál. Szeretem az állatokat, ezért megkíméltem szegény pónit. Szeretem a Forma 1-et is, ezért kihagytam a szimulátort is és a nagy déli meleget ürügyként kihasználva, hazahúztunk a szállodába, hogy élőben nézhessük a suzukai futamot.

4. nap, hétfő. Hindu szentély, aztán repülünk tovább.

Az elsőször láttam napot az égbolton. Eddig az a dunsztos párás meleg volt, most az a fincsi leégetős meleg. Nem mintha izgatna, kialakítottam egy sajátos technikát az utcán való közlekedéshez. Pláza egyik végén be, másik végén ki, majd átrohanás az utcán és egy újabb légkondis üzletházon keresztül haladva máris két sarokkal odébb találom magam. De most inkább taxiba ültünk, mert a külvárosban lévő hindu zarándok helyet, a Batu Cave-t kerestük fel. Sok helyen olvastam már azt a bölcs tanácsot, hogy célszerű előre megállapodni a taxissal a viteldíjban, nehogy a végállomáson érjen a kellemetlen meglepetés, hogy valójában a teljes heti bevételét szeretné realizálni egyetlen fuvarban. Még jobb, ha bekapcsoltatjuk vele az órát, de erre nem sok hajlandóságot mutat még az a taxis sem, akinek egyébként a hátsó ajtaján hatalmas felirat hirdeti, hogy ez egy órás taxi és a sofőr nem fogadhat el ezen felül viteldíjat. Egy újabb elemmel gazdagítanám a tudástárat taxi fronton. Több olyan nagyobb droszt van, ahol eleve nem lehet sem alkudozni, sem pedig az órát kapcsoltatni. A rendszer az, hogy oda kell menni egy „taxi kupon” feliratú fülkéhez, ott aztán bemondod, hogy hova szeretnél menni és a személyzet közli veled, hogy ez az úri hóbort mennyibe fog kerülni neked, majd az erről kapott nyugtát odaadod a pilótának. A szállodánktól a Batu Cave-t 23 ringgitért lehetett elérni. Én még ott, további három ringgitet nyomtam a férfi markába, mert egy úr külföldön is legyen úr. Előre bocsátom, hogy visszafelé már nincs ilyen droszt, ott komoly vitákba kell elegyedni a láthatóan árkartellbe tömörült hiénákkal. A 40 ringgites első ajánlatra csak annyit mondtam, hogy Gábor vagyok, nem Pali, de nem értette és ami a lényeg, hagyott elmenni, nem engedett az árból. Határozottan elindultunk a kijárat felé, azzal a gondolattal, hogy majd leintünk egy arra haladó taxit, de nem volt rá szükség, mert a kapu előtt is várakozott néhány személyszállító kisiparos, akik 25-ért visszavittek a városba. Én persze, csak a sport kedvéért, próbáltam lefaragni az árból, azzal a dumával, hogy kifele 20-ért jöttünk, de az indiai külsejű úr mondott valami olyasmit, hogy na ja, kifele bárki kihoz minket, de visszafele csak ebből a néhány taxiból válogathatok. Beláttam, hogy az alkupozícióm nem túl jó, ezért elfogadtam a 25 ringgites árat, viszont nem kapott borravalót, így lett aztán nekem a drágábból olcsóbb.

Na de vissza a hindukhoz. Ez a szent hely, valójában két óriási mészkőbarlang terem egy hegy gyomrában. Elég látványos, egy utat megér, de szívbetegeknek nem ajánlom, mert a barlang bejáratát egy nagyon meredek és nagyon hosszú lépcsősoron keresztül lehet csak megközelíteni. Rengeteg a turista még ezen az átlagos hétköznapon is, de a buszparkoló nagyságából el tudom képzelni, mi lehet itt egy hindu ünnepen. A lépcsősor mellett Malajzia legnagyobb aranyozott hindu szobra tornyosul. Hogy melyik istenség, azt nem tudtam megállapítani, mert ideológiailag nem vagyok elég képzett. Felérve a lépcsőn, aztán két óriási terem fogad, az elsőben csöpög a karsztvíz a fejekre, a második pedig már nem is igazán barlang, mert egy széles hasadékon keresztül látni lehet az égboltot. A hasadék meredek falán makákó majmok ugrándoztak. Ebben a világosabb teremben egy kis szentély épület található, ahova több kis csecsemőt láttunk, hogy megszentelni visznek a szüleik. Ez olyan keresztelőféle, csak nincs akkora felhajtás.

Még dél sem volt, amikor visszaértünk és a reptérre csak négykor kell elindulnunk, ezért kihasználtuk ezt az időt, hogy beszerezzünk egy új egeret a laptophoz, mert a régi megadta magát. Találtunk egy elektronikai áruházat, nagyjából egy MOM Park méretűt és csak számítógép, telefon és fényképezőgép üzletek voltak benne. Az ötödik szinten végre rátaláltunk a mi boltunkra. Nem túlzok, kb. százféle egér volt, a végén már a bőség zavarától szenvedtünk, de aztán csak sikerült dönteni.

A hétfői Kuala Lumpur forgalma egyébként brutális volt. A feltorlódó autók között robogósok cikáztak, a gyalogosoknak itt semmi respektje sincs, a zebrán úgy kell átfutni a túloldalra, a szmog ebben a melegben hatványozottan fullasztó. Nem is időztünk itt tovább irány a reptér, de nem ám taxival, mert ha lehet, nem szórjuk a pénzt, hanem egy jó kis transzfer busszal. Most közszolgálatilag leírom, hogy aki erre jár, miként juthat ki a repülőtérre a legolcsóbban. Először is pontosítom, hogy most az LCC terminálnak becézett „fapados” reptérről van szó, mert az Air Asia gépei innen indulnak. A Monorail végállomása a KL Sentral központi pályaudvar. Ide 1,60-ért eljuthatunk a városból. A pályaudvar mellől indulnak a távolsági buszok. Itt megkeressük a Sky Bus nevű, tűzpiros járművet, ami félóránként indul és 9 ringgitért elvisz minket és bőröndjeinket a fent említett terminálra. Csak zárójelben, a legszerényebb taxis is elkér ezért az útért egy százast.

Most, hogy megspóroltuk egy ebéd árát, mindjárt le is ebédelhetjük. Merthogy ez a terminál, amit az előbb fapados jelzővel illettem, jócskán el van látva, kajáldákkal. Ismét kihagytuk Starbucks féléket és egy ázsiai gyorsétterembe ülünk be, bár ez is valami lánc lehet, mert máshol is láttuk már ezt a cégért. Rámutattam egy táblára, amin valami maláj specialitást hirdettek, úgy nézett ki, mint valami rizsen lévő kis hússzeletkék meg egyéb gezemice. Legnagyobb meglepetésemre leves volt tésztacsíkokkal, zöldségekkel és teljesen tájidegen módon, rántott csirkemell darabkák úszkáltak benne. Megkóstoltam, finom volt. Aztán a nejem is megkóstolta, akinek „elég lesz egy kis sültkumpli” és mehettem is vissza magamnak újra rendelni valamit. Mivel nem vagyok nagy leveses, most egy újabb teljesen bizarr képre mutattam, hogy márpedig ezt én megpróbálom, mi ez? Nagyon fűszeres, mondta mosolyogva a fejkendős eladólány. Had jöjjön. Ez valójában egy menü volt, de a főételről én is csak annyit tudok mondani, hogy jó currys volt és, még a rizs volt az, amit be tudtam azonosítani, annak dacára, hogy vidám zöld színűre festették. De az igazi kihívást a hozzá adott rózsaszín üdítőital jelentette, aminek az íze a Gabi fogkrémre emlékeztetett.

Újabb hasznos tanács Air Asiával utazóknak: Megérkezve a terminálra keresd a „Self Chack in” oszlopot. Nagyon könnyű a használata. Bepötyögöd a foglalási kódodat, amit a kinyomtatott „repülőjegyed” bal felső részén találsz, utána már csak okézni kell néhányszor, hogy valóban te vagy-e, valóban oda vetted a jegyet és akkorra, aztán már printeli is a beszálló kártyát. Ezután keresd meg azt a sort, ahova az van kiírva, hogy „Drop baggages” itt fel tudod adni a bőröndöt, akármilyen korán is érkeztél ki, aztán akár beülhetsz egy belga csokoládébárba is, (!) ahol kakaót szürcsölgetve internetezhetsz, mert ingyen wifi szinte minden nagyobb kávéházban van.

Eljött a beszállás ideje. A kapuk megnyíltak és az utasok szép libasorban kisétáltak a géphez átvágva a betonozott nagy placcot. Déjá vu (ejtsd: dézsa) érzésem volt, amikor a néhai NDK, drezdai repülőterén is hasonló módon közelítettük meg a gépünket, és ha belegondolok, azok sem voltak drága repülőjegyek, tehát a fapados rendszert mi, a szocialista tábor, már rég kitaláltuk. Csak az a baj, hogy az élet minden területén bevezették.

Egy órai repülés után megérkeztünk Langkawi repterére. Semmi faxni, tudták, hogy belföldi járat jött, nem is ellenőriztek semmit, azonnal a váró felé indultunk. Hogy ott mi várt, azt le kellett volna videózni. Mivel mi nem vittünk kamerát megpróbálom szemléletesen leírni, hogy néz ki a piaci verseny autókölcsönzőséknél. Képzeljünk el egy 50 m hosszú pultot, mögötte húsz ügynököt, aki áthajolva a pult felett, hangos ordibálásba kezd, hogy „Hello mister, 50% discount!” vagy hogy „Cheapest car avilable” és közben prospektusokat lobogtatva integetnek a meglepődött turisták felé, akik a csomagjaikra várakoznak. Na, ez már tetszett! Találomra odamentem egy köpcös úrhoz és kifaggattam a lehetőségekről. Nem túlzok, kb. öt perc múlva már az autóban ültünk. 240 ringgitért kaptunk négy napra egy Proton típusú verdát. A dizájnból ítélve, úgy húsz éves lehetett. Tök fekete, lesötétített ablakokkal, spoilerrel, és mélynyomóval, mintha valami múltszázadból itt maradt, öreg diszkós járgánya lenne. Van benne kormány, pedálok, ülések, nekünk jó lesz.

A nagy maláj éjszakában, egy jobbkományos autóval, az út baloldalán hajtva, elindultunk, hogy megkeressük a szállásunkat.
Már más blogomban is leírtam már, milyen remek hasznát veszem, a még a Budapest-Bamako futamra vásárolt, Garmin típusú navigációs készülékemnek. Ehhez ugyanis le lehet tölteni ingyen térképeket a világ legtöbb országáról. És itt is működik. Na nem olyan patent, mint amikor Andi bemondja, hogy mikor kell befordulnom, de legalább látom, hogy hol vagyok és merre van a célállomás. Be is ütöttem a koordinátákat, amit még otthon gondosan feljegyeztem. Ennek az a legegyszerűbb módja, hogy a Google Map-en ránagyítasz a helyre, ahova készülsz, majd jobb egérgomb, „Mi van itt?” és akkor a kereső mezőbe kiírja a pontos koordinátákat. Simán meg is találtuk a szállodát, ahol nagyon kedvesen fogadtak és pár perc múlva már a tengerparti bungaló teraszáról hallgattuk, hogy nyomja el a hullámok morajlását, a majmok rikácsolása.

5. nap, kedd. Langkawi

Langkawi egy amolyan igazi turistás sziget. Van rajta minden, ami szem szájnak ingere, fehérhomokos strandok, vadregényes, sziklás partok, őserdő és mangrove-mocsár, Magas hegyek és lankás dombok. Nem véletlen, hogy a világ összes nagy szállodaláncának van itt legalább egy hotelje. De nem ajánlom azoknak, akik nem szeretik, ha jól kiépített utakon lehet megközelíteni egy-egy vízesést, vagy ha zavarja őket, ha egy fertőtlenített vécét találnak papírral, kéztörlővel egy parkolóban. Itt bizony mindenki a turizmusból él, a vendég az nagyon ki van szolgálva, nem is tudom, hogy fogom kibírni itt ezt a pár napot.

Reggel levettem a szobánk kilincsére akasztott helyi újságot és mit találtam benne? Egy 1/8 oldalas cikk a magyar sárlavináról. Név szerint említve benne Dobson Tibort és több más katasztrófa védelmi szakembert. Kétes hírnév, de mégiscsak hír vagyunk egy helyi napilapban. Na, ezt a kis intermezzót csak mint érdekességet szúrtam be. Hogy rátérjek a mai programra, el kell hogy meséljem, otthoni fórumokban késhegyig menő vitákat olvastam egy hídról, amit lehetetlen módon egy ferde konzol tart, és a kacskaringós híd nem is vezet sehova, egyetlen funkciója, hogy turisták sétálhassanak az esőredő fölött. Volt, aki azt írta, hogy az első földrengéskor össze fog dőlni, mások azon a véleményen voltak, hogy még földrengés sem kell hozzá, mert egy fizikai nonszensz, de mérnökök bizonygatták, hogy bizony ez statikailag egy remekmű.
Nos, mi most ezt a hidat kerestük fel, merthogy ez itt van a sziget nyugati oldalán, egy hegy tetején. A hegyre pedig csak egy Cabel Car-ral (Lanovka) lehet felmenni. Abból a megfontolásból, hogy ma derűs idő van és a szél sem fúj nagyon, gondoltuk gyorsan megejtjük ezt a túrát. A parkoló után egy úgynevezett Oriental Village van, ami nem más, mit egy gondosan megtervezett szuvenír árusokból és mutatványosokból álló falu. Ezen át kell sétálni ahhoz, hogy a felvonó alsó állomására jussunk. Minden nap nyitva van, kivéve két napot egy hónapban, amikor karbantartási munkálatokat végeznek. Na mikor van ez a két nap ebben a hónapban? Nyert, ma meg holnap. Csúcs, akkor marad a csütörtök, de az már necces, hogy párás lesz az idő, esetleg szakad az eső, vagy épp a nagy szél miatt állítják le az üzemet. Csalódottan indultunk tovább egy, a közelben lévő vízesés felé. A parkolóból egy jól kiépített ösvény vezet fel a hegyoldalon, nagyjából 15 perc kaptató után, egy meglepően szép zuhataghoz értünk. Az égbolt ekkorra már teljesen kitisztult és a déli nap ezerrel sütött, ezért úgy gondoltuk visszatérünk a szállodába, lazítunk egyet és majd délután felé, ha csitult egy kicsit a hőség, indulunk tovább. 

Öt óra volt már, amikor újra autóba ültünk, hogy felkeressük a fővárost Kuah-ot. Itt található a sziget névadójának, egy óriási sólyomnak a szobra. Kicsit hollywoodira sikerült a színesre festett műalkotás, de hálás fotótéma, különösen naplementekor. Közvetlen mellette, egy 50 hektáros park, 17 mitológiai szoborral és Langkawi legnagyobb mecsete az Al-Hana. Sötét volt már, amikor a főváros egyetlen komoly utcáján végighaladva, felfedeztünk egy parkolót és gondoltuk, akkor megállunk egy kicsit körülnézni. Azt kell még tudni a szigetről, hogy egyfajta különleges adóstátuszt élvez Malajziában és itt tényleg tax free a cigi és a pia. Veszik is kartonszám a kínaiak és a turisták. Körülnéztünk egy ilyen megaboltban és való igaz, európai csokikat és borokat, amerikai cigiket és whiskyket lehet venni az otthoni ár feléért. Hát mi jól bevásároltunk, és vettünk egy hatos Carlsberget. Ez van ugyanis a minibárban és így tudjuk pótolni a megittakat. 1,40 ért 11,00 helyett. (Mert hülye azért nem vagyok.)

6. nap, szerda. Látnivalók Langkawin

Most, hogy ma végigjártunk szinte minden valamire való látványosságot a szigeten, azt kell hogy mondjam, a prospektusok és az útikönyvek rácáfolnak arra a tézisre, miszerint szarból nem lehet várat építeni. De tárgyilagosságot ígértem, ezért megpróbálom kerülni a jelzőket.

Gondosan megszerkesztett útvonalunk első állomása egy felégetett rizsmező. (Field of Burnt Rise) Ez valójában csak egy emléktábla egy bazársor végében. Maláj hazafiaknak biztos érdekes lehet az 1821-ben a sziámiak által felgyújtott rizsföld mementója, magyar hazafiak nyugodtan kihagyhatják. Nem messze tőle egy batikoló műhely, bemutatóterem és kézműves bolt. Ügyesen kilobbizta magának, hogy bekerüljön a Bedeckerbe, művészeti értéke viszont nem sokkal több, mint a körülötte álló bazárokban kapható batikolt kendőnek, szárinak és egyebeknek.

Tovább haladva délnek, elérjük a Laman Padi Rizskert Múzeumot. Könnyű megtalálni, a reptértől délre, a főút mellett van, jól kitáblázva. Egyébként mindenhol nagyon jól ki vannak táblázva nem csak a települések, de még a nevezetességek is.

Tudtuk, hogy jó helyen járunk, mert taxik ácsorogtak a kapunál. Bementünk és sehol egy lélek. Kóvályogtunk már egy ideje az épületek között, mikor végre előbukkant egy elegánsan felöltözött úr és beinvitált a múzeumba. A néprajzi jellegű kiállítás nagyon igényesen megcsinált tárlat, bár azért mi gyorsan áthaladunk rajta. Gondolom egy idősebb rizstermesztő paraszt, tovább nosztalgiázott volna ott a régi eszközök között. A múzeumból kilépve egy párhektáros rizsföldön találjuk magunkat, dagonyázó bivallyal és az összes kellékkel, de jól látszik, hogy ez már csak egy kirakat termesztés, valójában a szigeten már senki nem űzi ezt a szakmát. A program ingyenes, mindössze a vendégkönyvbe kell beregisztrálnunk magunkat kötelező jelleggel. Hiába, ez már az Internet hatása.

Már három helyszínt letudtunk, de még mindig nincs dél. Akkor legyen az Underwater World! Ez az attrakció pont olyan, amilyennek hangzik. Rengeteg akvárium és terrárium színes halakkal, rákokkal és egyéb élőlényekkel. A 38 ringgites belépő nem lenne drága, de aki már látott ilyet bárhol a világban, (pl. Campona) az nyugodtan kihagyhatja, ez is ugyanolyan.

Elvileg ennyit terveztünk mára, de a programokban tényleg nincs több, tíz körül indultunk, nem rohantunk, így is még csak délután egy. Akkor viszont menjünk tovább a sziget keleti felébe, ahol egy vadregényes folyót és mangrove erdőt hirdet a prospektus. Az utak kitűnő állapotúak, helyenként több sávosak és a sziget nem olyan nagy, hogy ne lehetne odaérni bárhová egy órán belül. Rengeteg ugyan a mopedes, akik néha négyen is felülnek egy 50 köbcentis kétkerekűre, hogy aztán minden körülnézést mellőzve, vágódjanak be elém a legváratlanabb helyekről. A forgalmat lassítja még a sok bénázó turista is, (többnyire ausztrál) akik most vezetnek életükben először motort, és még nem vették a bátorságot, hogy a 30-as sebességhatárt átlépjék. Nagyon szép völgyeken halad az út, időnként látni a tengert is a szemben lévő szigetekkel. Az útmentén munkások dolgoznak, akik folyamatosan nyírják a padkát, mert itt a növényzet nő ám piszkosul. Áthaladva egy nagyobbacska falunk észrevettem, hogy az iskolából épp jönnek ki a gyerekek. Pontosabban csak lányok, mert itt a koedukáció elképzelhetetlen. Mindegyik lánykán egyenruha, ami egy fehér, térdig érő kendőt, és egy világoskék nadrágot jelent. A kendő, csador szerűen, szorosan az arcukhoz illeszkedik. Nincs is ezzel gond, gondolnánk, muzulmán országban vagyunk. Csakhogy itt a populáció jó része kínai vagy indiai, akiken roppant szokatlanul nézett ki ez a jellegzetesen arab viselet. Eszembe jutott, hogy ráerőltetni gyerekekre, vallási megfontolásból egy ruhadarabot, legalább akkora marhaság, mint amikor a Sárközi le akarja erőltetni a kendőt az arab lányokról a francia iskolákban.

Megérkeztünk a folyópartra, amit inkább neveznék fjordnak, mert csak a tenger felé hajózható egy rövid szakaszon és nincs is sodrása, ráadásul a víz is sós. A partot kusza mangrove gyökerek hálózzák be, halászcsónakok mindenfelé. Az út végén egy szépen kiépített parkoló a szokásos bazári körítéssel. Parkolni egyébként nagyon jól lehet mindenütt. Általában ingyenes, de ahol fizetni kell, ott is nevetségesen alacsony áron. Most szívesen kitérnék az otthoni parkolási tarifákra és az egész rendszerre, de nyaralok, nem vagyok hajlandó felhúzni magam.

Furcsa volt, hogy nem nyomulnak úgy a bárkások, mint ahogy azt a taxisoktól már megszoktuk, de hamar kiderült az oka. A turisták csónakáztatása itt monopólium, gondolom a természetvédelmi területre hivatkozva. És ahol monopólium van, (lásd újra: otthoni parkolás) ott arcátlanság is van. Egy órás körútért 200 ringgit a tarifa, amiért mindössze annyival kecsegtetnek, hogy fogsz látni sasokat. Aha. Nem volt nehéz eldöntenünk, hogy megér-e kettőnknek harmincezer forintot, néhány sas és bár sajnáljuk, hogy nem láthattuk a víz felől ezt az igazán szép tájat, de tovább indultunk. Van még itt a közelben egy madárpark és egy kígyófarm is, de ezt valaki másnak a blogjából kell majd elolvasni, mert nekünk mára elég volt a jóból.

Eddig nem mertem elkiabálni, hogy ez a hatodik napunk és még nem láttunk esőt. Most viszont már túl vagyunk ezen, mert olyan trópusi felhőszakadást zúdult alá, hogy az autó ablaktörlője maximális üzemmódban sem volt képes felvenni a versenyt. Aztán ahogy jött, úgy el is ment, nyomában kidől fák az úton. Szerencsére a helyiek fel vannak készülve az ilyen esetekre és meg is jelentek a közterület fenntartó emberei és már szeletelték is az útban lévő fatörzset.

Apropó fatörzs! Az út mentén gyakran látni gumifákat. Könnyű kiszúrni az ilyen ültetvényeket, mert feltűnő, hogy mik azok a fekete kis vödröcskék a fák oldalához rögzítve. Egy jó tanács, ne piszkáljuk a vödörben lévő fehér nyersgumit! Atom büdös. Nem gumiszagú, inkább egy részeg teve vizeletére emlékeztet.

A csúnya nagy szürke felhők maradtak, ezért most jól esik innen a szoba ablakából nézni a tengert, szürcsölgetni a kávét és írni a blogot.

7. nap, csütörtök. Függőhíd

Ez az utolsó napunk a szigeten, az eső nem esik, a szél sem fúj annyira, talán sikerül végre feljutnunk ahhoz a függőhídhoz. Reggeli után be is vágódtunk az autóba, a GPS-t persze a szobában felejtettük, de hát végül is ez csak egy sziget, nem lehet eltévedni, de leginkább a szobánk van nagyon messze a parkolótól. Szóval, nem volt gond, simán megtaláltuk a helyet, főleg, hogy már egyszer voltunk ott. A parkolóban már alig volt hely, megjelentek a turistabuszok is, és ahogy felnéztünk a magasba már látszódott, ahogy a kis felvonófülkék kúsznak fel a magasba és tűnnek el félúton a felhőkben. Mindegy, ha már itt vagyunk, felmegyünk, ha fene fenét eszik is. 30 ringgit a belépő, öt perc múlva már bent is ültünk a hat személyes szerkezetben, ami meredek szögben emelkedett a hegycsúcs felé. Ahogy az várható volt, a felhő fentről nézve sem átlátszó, ezért a tájról nem is tudtam fotókat készíteni, pedig biztos izgalmas a látkép, mert a sziklahasadékok között lenézve minden irányból a tenger vesz körül minket. Megvizsgáltam a hidat statikailag én is, de nem veszem a bátorságot ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak biztonságtechnikai kérdésekben, de vettem a bátorságot, hogy végigmenjek rajta, pedig érezhetően ingott egy kicsit és a beton lapkák között, ami a járófelület volt, le lehetett látni a mélybe. Ezzel együtt stabilnak tűnt, de nem tériszonyosoknak való. Mivel az időjárási helyzet óráról órára változik erre, gondoltuk várunk egy órát, hátha elmennek a felhők, de nem. Ezalatt azzal szórakoztattam magam, hogy figyeltem a világ minden tájáról idesereglett turisták arcait, viselkedésüket. Többségében Indiaiak, japánok, kínaiak vannak itt, hébe-hóba látni egy nyugati látogatót. Egy fiatalokból álló csoport érkezhetett, talán az Emírségekből, mert minden lány a legszigorúbb fekete csadort hordta, de közben a legmodernebb Blackberry telefonnal írták az esiket. Aztán meg, a fiúk úgy fotózták őket a korlátnál, mintha nem lenne tilos a korán szerint az emberábrázolás. De a legdurvább jelenet az volt, amikor az egyik pár, a nagy nyilvánosság szeme láttára, megfogta egymás kezét. Ejh, hova jutott az arab világ!

Aztán jött szembe két japán lány, akik úgy néztek ki, mintha oroszok lennének, de komolyan. Kicsit magasabbak voltak, kicsit szőkébbek és a kifestésük, nos talán ez volt a legoroszosabb. Amikor közelebb értek, akkor elkaptam egy ilyen szófoszlányt, hogy „kázsdíj utrá”. Hiszen akkor ezek oroszok! Vagy kirgizek, esetleg tatárok, mindegy, a lényeg, hogy nagy megelégedéssel töltött el, hogy felismertem két orosz szót, ami nincs benne a „nyikto nye átszusztvujet” mondatban.

A nap következő programja újból egy vízesés megtekintése volt, de most a sziget északi oldalán. Más jellegű a zuhatag, de ez is látványos, főleg ha színes kendős indiai modell csaj fényképezteti magát alatta. Ráadásul velem, mert a barátja kezembe nyomta a gépét, hogy ő is szeretne rajtalenni a képen. Szólhattam volna neki, hogy ez jelentősen lerontja majd a fotó élvezeti értékét, de inkább kattintottam nekik egy művészit, legyen már egy rendes kép is a sorozatban.

Közben kisütött a nap. Megelégedéssel nyugtáztuk, hogy a kilátó még mindig felhőben van, tehát a délutános műszak sem lát semmit. Így viszont azonnal lehúzunk a tengerpartra, mert ez az első és egyben utolsó lehetőség, hogy csobbanjunk egyet a hűs habokban. Ezt csak az irodalmi hatás kedvéért fogalmaztam így, valójában a víz 26-27 fokos lehet, pfúj!

Este még egy búcsúvacsorával köszöntünk el Langkawitól. Az autóban már bizonytalan mennyiségű benzin volt (porzott a tank), ezért praktikusan a legközelebbi, út menti, étteremnél álltunk meg, ami azért egy fehér ember számára is elfogadható volt. Egy nagy „see food” felirat jelezte, hogy mire számíthatunk. Beálltunk a vendéglátóegység hátsó parkolójába, ami azért nem volt bölcs döntés, mert így láthattuk, hogy a szépen fellampionozott vendégváró rész mögött, hogy is néz ki a helyzet. Egy pakisztáni menekülttáborra emlékeztetett rosszabb napjaiban. Mindegy, ha már itt vagyunk, nosza lássuk mit eszünk. Ezt most szó szerint kell érteni, mert egy nagy akváriumban úszkáltak a vacsorának való tenger gyümölcsei. Legalább friss az áru, gondoltam, miközben tanulmányoztam az étlapot. Végül is a királyrák mellett döntöttem (ha már homár nem volt). Nejem csak egy levest kért, de az árából sejthető volt, hogy ez itt komoly adag, Itt jegyezném meg, hogy a maláj ember nagyon szeretheti, ha híg az étel, mert minden alkalommal, amikor valami ismeretlen kaját választottam, csak azért, mert ott állt mögötte, hogy „malaysian style” valami olyan szaftost ételt kaptam, hogy nem tudtam eldönteni, akkor ez most leves vagy pörkölt. Megérkezett a rákom, komolyan mondom megijedtem tőle, akkora volt. Hosszasan szemeztem vele, vártam, hogy vajon tényleg döglött-e, végül nekiláttam és olyan jó ízűen falatoztam belőle, hogy még a feleségem is kedvet kapott egy kóstolóra, pedig nála egy káposztás cvekedli is extrém kajának számít.
Az estét csak a foltos terítő, és a kihozott számla homályosított el, melyek egyenes arányban voltak egymással.

8. nap, péntek. Érkezés Szingapúrba

Szingapúrt Ázsia Svájcaként is szoktak emlegetni a gazdagsága és a bankrendszere miatt. Mint minden hasonlat, ez is jócskán sántít, mert ez a városállam valójában sokkal gazdagabbnak tűnik. Én még ilyet nem láttam, a kifutópályát színes virágágyások díszítik és az egész környezet egy golfpályára emlékeztet. A repülőtér várótermében, ami nem kicsi, faltól falig szőnyeg, a mellékhelyiségek úgy néznek ki, mintha egy luxusszálló lobbijában lennének, és a rendkívüli tisztaságról szóló történetek is igazak, lépten nyomon takarító emberbe ütközünk.

A belépéskor itt is ki kell tölteni egy kártyát a személyes adataidról, aminek aztán a letépett felét meg kell őrizni kilépésig. A sorban állva tanulmányoztam, hogy miket nem lehet bevinni az országba, ilyen például a játék pisztoly, vagy az üres töltényhüvely is. A drog behozataláról pedig nemes egyszerűséggel csak annyit írnak, hogy a törvény szerint halál jár érte. Egyébként itt nem cicóznak a bírságokkal, ha például áthaladsz egy aluljárón biciklivel, 1,5 millió Ft. a bírság, hirdeti a tábla.

A beléptetési procedúra gyorsan zajlik, és hamar a reptéren kívül találjuk magunkat. A metró kimegy egész a reptérig és a szállodánk közelében is van egy megálló, ezért úgy döntöttünk tömegközlekedünk egyet. Kis bénázás a jegyvásárláskor, mert csak automatából lehetett megváltani. A lényeg, hogy a nyelvválasztás után rá kell bökni arra a megállóra, ahol éppen vagyunk és csak azután arra, ahova megyünk. Utána még lehet komplikálni, hányan vagytok, van-e kedvezményed, ilyesmi, de ha egyesével fizetsz, akkor ezeket át lehet ugrani. Bármilyen fizetőeszközt elfogad a gép és nem drága a tarifa, rengeteg megálló és két átszállással együtt is csak 3 szingapúri dollár, amit jelenleg 160-nal kell szorozni.

Jók az ilyen metrózások, feltűnés nélkül lehet nézegetni a népet, vannak érdekes figurák. Szingapúrban többségben vannak a kínaiak, de rengeteg maláj, indiai és indonéz él itt. Egy közös bennük, mindenki beszél angolul. Megérteni ugyan nem könnyű őket, de mégis csak jobban boldogulok vele, mint a mandarinnal. Na és a mobiltelefon, mintha hozzájuk lenne nőve. Ha nem telefonál, vagy sms-t ír, akkor filmet néz, esetleg fényképez. Mindegy, hogy mit, barátnőt a szökőkútnál, barátot az üzletház kapujánál, lényegtelen, csak fotózni lehessen. Az észak-déli metróvonal utolsó állomása a Marina Bay, Elhagyva a jó kis hűvös járművet, feljöttünk a felszínre és egy óriási építkezés kellős közepén találtuk magunkat. Ez a félsziget egy grandiózus fejlesztés kellős közepén tart, minden felé toronydaruk és dömperek. Itt adták át augusztusban a világ egyik leglátványosabb, 57 emeletes szálloda és kaszinó komplexumát a Marina Bay Sand-et. A hotel három ívelt toronyépületből áll, melyeket a tetőn egy óriási kilátóterasz köt össze, ami a Skypark hangzatos nevet kapta. Hogy fokozzák az izgalmakat, egy 150 méter hosszú medencét is építettek ide, aminek feszített víztükre egészen a peremig fut. Nagyon attraktív. Feleségem most ünnepli a születésnapját, ráadásul elég kereket, ezért megleptem őt azzal, hogy idefoglaltam két éjszakát. Egyébként nem volt olyan horror az ára, mert még júniusban sikerült elkapnom egy nyitás előtti akciót.
Akkor vissza a metró végállomásra. Az már rögtön látszik, hogy a szálloda marha messze van innen, ahhoz hogy végig húzzam a bőröndöt, ráadásul járda sehol, viszont van egy buszmegálló. Fel is szálltunk a 106-osra, hogy menjünk egy megállót. Na most ez megvan? Két magyar felszáll az építkezés közepén a helyi BKV-ra cekkerekkel és benyögi a hat csillagos szálloda nevét? Kicsit sem volt égő. De még tudom fokozni. Sofőr mondja két dollár, mire én a kezébe nyomok egy tízest. Bedugja egy résen, majd a szerkezet kiad két egy dolláros jegyet. Várok a visszajáróra, mire ő, hogy „no change”, nem hagytam annyiban, nem most jöttem a falvédőről, erre ő erősítést hívott és az első sorban ülő fickóval igazoltatta az állítását, hogy márpedig itt ez a rendszer. Ellátott még egy hasznos tanáccsal, Szingapúrban mindig legyen a zsebemben apró.

A délutánt természetesen a tetőmedencében töltöttük és csak naplemente után mentünk be a városba. Az éjszakák majdnem ugyanolyan melegek itt, mint a nappalok, a Marina Bay Sand pedig jó messze van a kínai negyedtől, amit becéloztunk mára. A toronyházak között bolyongani nem egy egyszerű mutatvány, mert sok helyen nincs is járda és az autók hömpölyögnek minden irányból. Végül feladtam a küzdelmet és egy iránymódosítással a Singapore folyó partján lévő szórakozó negyed felé fordultunk. Itt vagy száz étterem található, némelyik nem annyira az ételkülönlegességekre specializálódott, mint inkább a csinos „pincérnőket” lehet megkóstolni. De van itt angol pub is, tele brit bankárral, még az utcán is állnak sörrel a kezükben. Eddigi utunk során meg voltunk elégedve az árusok agresszivitásával, messze nem zavaró a portékájukat kínáló kereskedők nyomulása, de amit itt művelnek a beinvitáló emberek, az minden képzeletet felülmúl. Értem én, hogy nagy a konkurencia, de mit gondol, attól jön meg az étvágyam, ha beáll elém, arcomba nyomja az étlapot és miután nemet mondok, ott tolat és közli hogy 20% kedvezményt ad? Eközben átérünk a következő kocsmáros territóriumára és azonnal átveszi a zaklatást, hátha neki nagyobb szerencséje lesz. Ők még nem tudják, hogy valójában egy pénzváltót keresek, mert a zsebembe lapuló szingapúri fizetőeszköz nem elég egy vacsorára. Pénzváltó viszont sehol, én meg nem merem kiadni a kezemből a hitelkártyát ilyen helyen. Elcsigázottan kóválygunk, a lábunk már teljesen kivan. Feladjuk és szégyen szemre betérünk egy McDonald’s-ba, arra még kitelik. Ez végzetes hiba volt, de erről majd holnap.

9. nap, szombat. Sentosa

Nem hiába mondja az amerikai, hogy „junk food” (szemét étel) a gyorséttermek kajáira. Ma reggelre olyan beteg lettem a csirkefalatoktól, hogy az egész napi programot át kellett írni. Pedig minden óvintézkedést megtettem, étkezések előtt és után fertőtlenítettem a gyomrom, egy 50%-os barackpárlattal.

Kihagytuk a bolyongást a város utcáin, helyette kilátogattunk Sentosa szigetére, ami egy olyan családi hétvége sziget, hosszú homokos stranddal, vidámparkkal, állatkerttel, akváriummal és még számos látványossággal. A szigetre egy „cable car” vezet ki, de busszal is meg lehet közelíteni. A lanovka ára 26$, de ebben már benne van, hogy a szigeten ingyen használhatjuk a magasvasutat és a kisbuszokat is, ami megkönnyíti a haladást a hatalmas partszakaszon. Ha valaki több napot tölt Szingapúrban, ezt ne hagyja ki, és vigyen magával fürdőruhát is, mert különben sóvárogva fogja nézni a fehér homokos, pálmafa behajlós strandon lubickolókat. De az egész sziget nagyon meg van csinálva, lehet, hogy egy nap kevés is lenne mindenre. Kimentünk egy gyalogos függőhídon egy olyan mesebeli kis szigetre, ami a rajta lévő tábla szerint az ázsiai kontinens legdélibb pontja. Miután ez már egy sziget, szerintem eleve nem tartozik a kontinenshez, de nem kukacoskodom, helyette inkább kutatom, hogy hol van a legközelebbi WC. Később a lázam is felment, ezért jobbnak láttuk visszatérni a bázisra, a jól kondizott szállodai szobába, hogy ott folytassam az agonizálást.

10. nap, vasárnap.Na akkor most a Borneó! Első benyomások.

Gyors kicsekkolás, a szállodából és irány a reptér egyes terminál. Ez már önmagában is meglepő, mert a szingapúri reptérnek van low cost (fa pad, nem egyenes fordításban) terminálja is. Most nem bűvészkedünk mindenféle közlekedési eszközzel, beállunk a portánál a taxira várakozók sorába. Itt is szervezetten zajlik az élet, kordon szalag, segítő ember és jönnek sorjában a taxik. A gond csak az, hogy nem egyformák a tarifák. Mondjuk korrektül ki van írva mindegyik autó hátsó ablakába a viteldíj és nem kell figyelmeztetni a sofőrt, hogy kapcsolja be az órát. Ahogy az Murphy könyvében is meg vagyon írva, mire mi kerülünk sorra, pont egy nagy fekete Chrysler gördül elénk, dupla tarifával. Szingapúr országnak ugyan kicsi, de városnak elég nagy és hosszú kilométereken át, haladunk kifele a városból. A gyenge vasárnapi forgalom miatt kihaltnak tűnik a három sávos autópálya. Már meg sem lepődöm azon, hogy az elválasztó sáv egy komplett botanikus kert. A terminálra érve újból besüppedünk a plüss szőnyegbe és reggeli után nézünk. Már jobban érzem magam, ez abból is látszik, hogy a tonhalas szendvicset érzem a legvonzóbbnak. Rövid vita után engedélyt kapok a nejemtől, hogy vegyek egyet, kólával, sütivel együtt 5$. Ha belegondolok, hogy ezért egy ásványvizet kapok Ferihegyen, és Szingapúr egyébként egy drága helynek számít itt Ázsiában. Én azt mondanám, hogy kb. olyan árak vannak, mint otthon. Még egy érdekesség, aztán lekattanok a repülőtér témáról, mobiltelefon töltőállomás. Úgy kell elképzelni, mint egy mini csomagmegőrzőt üvegajtókkal. Kiválasztod a típusodnak megfelelő kis kazettát, ott már vár a kis drót, végén a megfelelő csatlakozóval rádugod a telcsit, bezárod és már mehetsz is shopingolni. Nagyon cuki.

A gép a magasba emelkedik, gyönyörű időben búcsút intünk a városnak és a valaha volt világ legnagyobb kikötőjébe várakozó tankereknek. Egy óra negyven perc után landolunk Borneón. Újra Malajziába lépünk, beléptető cetlit ismét kitöltjük, de arra a kérdésre, hogy járt-e már valaha Malajziában, igennel válaszolunk. Elvégre pénteken már voltunk. Az autókölcsönzők itt már nem törik össze magukat a kuncsaftért, sőt békésen kártyáznak a pult mögött a konkurenciával. Elénk teszik a kínálatot, szó sem esik kedvezményekről. Rábökök az egyik szimpatikus kis autóra, mire a fiú, hogy az nincs. Aztán egy másikra, az sincs. Akkor mi van? Proton. Mindegy, azt legalább már ismerem. Na most ha éltél még szakadék verdát, csoda, hogy volt rajta rendszám. Túlzás nélkül mondom, nem volt rajta ép karosszéria elem, a csomagtartóban szabadon éktelenkedett a pótkerék, de legalább volt. Borneón ne finnyáskodjon az ember, gondoltam és kihajtottam a reptéri parkolóból. Amit ezután láttam teljesen lesokkolt. Azt sejtettem, hogy itt már nem fúvócsővel a vállukon rohangálnak az emberek és nem fognak orangutánok rögtön elém ugrani az első fa mögül, de az hogy a háromsávos autóutat mediterrán lakóparkok szegélyezik és hogy ekkora terepjárók előzgetnek majd, azt álmomban sem képzeltem. Már gyanús volt a repülőről, hogy a rendezett kertes házak tetején mindenütt vörös cserepet látok. Aztán megkaptam a végső csapást, amikor az egyik kereszteződésben egy Porsche Cayenee álldogált.
Kuching, (ejtsd: Kucsing) a déli tartomány fővárosa már azért nem volt olyan makulátlan, látszott, hogy Ázsiában vagyunk, de a gazdagság jele itt is megmutatkozott a közparkokban, a bankfiókok számában és a villanyvezetékekben. A barangolásaim során világszerte észrevettem, hogy egy hely elmaradottsága összhangban van a levegőben futó különböző zsinórok sokaságával. Nézzétek meg, a leggazdagabb városokban szinten nem is lehet kábeleket látni semerre!
Ha az előző szállodánkat puccosnak jellemeztem, ezt inkább pukkosnak mondanám. Meg van benne minden, csak ez a csatorna szag ne lenne. Érdekessége, hogy egy bank irodaházán kellett keresztül haladnunk, mire nagy nehezen a negyedik emeleten megtaláltuk a recepciót. Tettünk még egy sétát a folyóparton délután, már meg sem lepődtem, hogy a járda színes bazaltkövekkel van kirakva és a korlát rozsdamentes acélból van. Beszereztük a víz tartalékot egy félmeztelen kínai, nagyon súlyos kinézetű kisboltjában, csak azért, hogy legyen egy kis borneó fílingünk és vissza a szállodába, mert a trópusi meleg itt sem vacakol ám. Este még egy szülinapi vacsora volt a program. Kinéztünk nappal egy jó kis teraszos helyet, kulturáltnak látszott. Kiöltöztünk ahogy illik és felkerestük az éttermet. Itt aztán kiderült, hogy valójában nem is egy étterem, hanem sok kis kifőzde egy sorban és egy nagy placc, tele asztalokkal körülötte kínai családok hangoskodtak, a választék pedig kizárólag kagyló, csiga és rák volt, különböző formátumban és illatban. Nem kifejezetten romantikus vacsorának való, ezért aztán elsétáltunk egy közeli pláza aljába, ahol megörvendeztettük magunkat egy igazán különleges helyi specialitással, rántott csirke sült krumplival.

11. nap, hétfő. Bako Nemzeti Park

Az egyik blogban nem rég azt olvastam, hogy Kuching nem nagy város. Nos annak azt javaslom, próbáljon meg kitalálni belőle egy szál térképpel. A feltört román GPS program csődöt mondott, olyan helyeken jelölt utat, ahol folyó volt keresztben, híd nélkül, de eleve nincs rajta nagyon sok főutca sem. Maradt a primitív térkép, amit a recepcióstól kaptam és volt egy iránytűm, amit mindenhova magammal viszek, de még soha sem kellett használni. Játszottunk egy félóra ismerd meg a várost, mire megtaláltuk az északra vezető utat.

Hétágra sütött a nap, ezért úgy döntöttünk, mára iktatjuk be a dzsungeltúrát. Mégis csak jobb száraz talajon felkapaszkodni a meredek hegyoldalak lélekvesztő ösvényein, mint mondjuk egy jó kis trópusi esőben. A Bako Nemzeti Park egy félsziget nagy hegyekkel, gyönyörű öblökkel, amelyek nem közelíthetők meg a szárazföld felől, ezért a bejárata és a visitor center egy közeli folyóparton van. Innen visznek aztán csónakosok be a park igazi központjába. A belépő 10 ringgit fejenként, a csónak oda-vissza 94,- kettőnknek, közli unott arccal egy pufók lány a bejáratnál. A csónak hat személyes és ha ügyeskedsz és találsz még társakat, lehet spórolni a viteldíjon. Mi nem éltünk ezzel az opcióval és nagyon jól tettük, de erről majd később. Egyébként sem könnyű errefelé magányos párokat találni. Borneó nem az a felkapott turista paradicsom. Itt nincsenek német csoportok, japán vagy amerikai nyugdíjasok, erre hébe-hóba vetődik el egy-egy bakancsos kiránduló. Ettől még le kell, hogy romboljam azt a nimbuszt, hogy mennyire kemény csávó az, aki ide eljut. A városból a partig széles jó állapotú út vezet. A padkán mindenhol lenyírva a fű, Shell kút és Pizza Hut, szóval így kell elképzelni.
A csónakos bácsi, akit ránk osztottak, már nagyon öreg és csak az alap dolgokat tudja angolul, de ez nekem pont jó. Komoly tempóban haladunk a tölcsértorkolat felé, pár perc és már kint voltunk a tengeren. Lélegzetelállító sziklafalak mellett haladunk a part mentén, kicsit a Jurassic Park nyitóképére hasonlít a táj. Aztán kikötünk egy rozoga stégnél, de mi örülünk neki, mert olvastuk, hogy a legtöbben a sekély vízben gázolva kell, hogy kimenjenek a partra. Megbeszéljük a kisöreggel, hogy négykor indulnánk vissza, mire ő, hogy jó, akkor itt meg is vár minket. (10:30 volt akkor) Táblák mutatják az utat a regisztrációs központ felé, ahol be kell iratkoznunk, hogy kik vagyunk és melyik túraútvonalon fogunk menni, gondolom azért, hogy hol keressenek, ha eltűnnénk. Nem is habozunk sokáig, nekivágunk egy közepes nehézségű útvonalnak, amit egy vadőr ajánlott, hogy annak a végén van a legszebb öböl. Kaptunk is egy A4-es lapra nyomtatott térképet a parkról, amibe még a túraútvonalak hossza és az ideje is meg volt jelölve. Egy darabon mocsaras rész fölött húzódik a kiépített deszka járda, aztán minden átmenet nélkül be a legsűrűbb esőerdőbe. Meredek kaptatókon hol gyökerekbe, hol indákba kapaszkodva próbálunk előbbre jutni. Áldjuk az eget, hogy nem esik az eső, mert ez az út a vizes sziklákon és sáros avaron keresztül életveszélyes lenne. Nem vagyunk egyedül, néha egy fiatal pár jön szembe, vagy éppen előz meg minket, mert mi megfontoltan haladunk, komolyan vettük az intelmeket, hogy jól nézd meg mibe kapaszkodsz, mert nem tudhatod, hogy az az inda esetleg jáj nagyon kígyó. Itt jegyzem meg, hogy egyébként hangyánál félelmetesebb állattal nem is találkoztunk. Még szúnyog sem volt, bár az igaz, hogy annyiféle riasztó spray-t fújtunk magunkra, hogy még Indonéziában is érezni lehetett. Az erdő félelmetesen vadregényes, mintha egy hollywoodi látványtervező helyezett volna el minden szikla hasadékot vagy kidőlt fát. Sikerült 1 km/óra sebességgel elérnünk a partot. A trikómból csavarni lehetett a vizet, a nadrágom, na az megér egy külön misét. Direkt erre az útra vásároltam egy spéci, vékony balon anyagból készült, sokzsebes nadrágot. Az a szellős, finom tapintású, ami jól szívja a nedvességet. Na ez a szívás! A gatya az első kilométer után átázik az izzadságtól. Az egy dolog, hogy úgy néztem ki, mintha összebrunyáltam volna magam, de rám is tapad, amitől aztán nem tudok lépni, sőt húzódik le a fenekemnél, nem folytatom. Viszont a part… Ez mindent megért. Az amiről álmodozol, hogy legyen fehér homok, meg pálmafák, csörgedező kispatak, meg sziklák a tengerben és lehetőleg ne legyen ott senki más, az itt van! Jelentem megtaláltam! A kép semmit nem ad vissza a valós hangulatból, de kérem elhinni, ez maga a csoda.

Azonnal belevetettük magunkat a tengerbe, a víz kb. 30 fokos, még egy méter mélyen is. Elképesztő, ilyet még életemben nem tapasztaltam, pedig már csobbantam több helyen is az egyenlítő mentén.

Szóval, ott ernyedünk a vízben, megy a relax, ruhák kint száradnak a sziklán, az egyetlen kellemetlen tényező, hogy ezt az utat visszafelé is meg kell tenni. Ekkor egy csónak kanyarodik be az öbölbe, lassan pöfögve, maga a megváltó. Nem az, arra még várni kell állítólag 2012-ig, hanem a mi csónakos emberünk és kérdi, hogy ne vigyen-e át egy másik öbölbe, ott is vannak szép sziklák, aztán visszavihet minket a központhoz is. Hát, ha már így kérdezi, miért is ne. Így esett, hogy még egy öblöt kipróbálhattunk, amihez egyébként csak újabb többórás hegymászás után juthattunk volna el. Három körül járt már az idő, amikor vészjósló felhők gyülekeztek és meghallottuk az első villámok dörgését is. Visszavitettük magunkat a központi részhez, ahol egy kis büféféle is van, hatalmas fedett terasszal, ekkor vettük észre a közeli fákon az első proboskis majmokat, amit Cyrano majomnak is szoktak hívni az orruk miatt. 
Hiába, ez egy ilyen nap, mindenben szerencsénk van. Pont egy hideg sört bontottam fel a teraszon, amikor leszakadt az ég, mintha dézsából öntötték volna. Négy párnak volt még szerencséje és nem áztak péppé, a többieket kint érhette a vihar valahol az erdőben. Egyébként sokkal többen nem is voltunk aznap, mert a regisztrációs füzetben láttam négy ausztrál párt, két amerikait, egy japánt és egy magyar nevet, de azok mi voltunk. Ezen kívül voltak még a parkban olyanok, akik több napra jöttek, de nem lehettek sokan, mert a szállást jelentő néhány bungaló elég elhagyatottnak tűnt.

Az eső ahogy jött, úgy el is tűnt, a levegő is felfrissült, most már csak 29 fokos lehetett. A bácsi végül 130,-at kért a mutatványért, extrákkal együtt, de a kezébe nyomtam három darab ötvenest, mert tartok tőle, hogy a park emberei jócskán leveszik a részesedésüket.

Bár Borneó nem olyan, mint aminek elképzeltem, nyugodtan mondhatom, hogy életem egyik legnagyobb élménye volt a mai.

12. nap, kedd. Orangután minden mennyiségben.

Reggel, mikor lementünk az autóhoz egy bírság cetli lifegett a szélvédőn. A helyi parkolótársaság éber emberei helyezték el a papírt, amiből megtudtam, hogy ez itt fizető parkoló, merthogy egyébként ezt semmi az ég világon nem jelzi. A recepciós hölgy kérdésemre részletesen elmagyarázta, hogy miként működik a parkolási rendszer. Folyamatosan beszélt, éreztem, hogy ez valami angolhoz hasonló, de olyan elképesztő kínai akcentussal, hogy kísérletet sem tettem rá, hogy megismételtessem vele. Annyit elkaptam belőle, hogy valami kupont kell vennem, amit az ablakba kell kihelyezni. A bank őrétől, aki nagy cimborám lett, esténként nagyokat köszönünk egymásnak, kérdeztem meg, hogy hol lehet kupont venni. Természetesen a kupon boltban. Nem trafik vagy ilyesmi, direkt erre a célra felállított bodega az üzletsoron. Ott aztán elmagyarázták, hogy különböző kuponfüzeteket tudok vásárolni, van félórás, egyórás, másfél és kétórás füzet. Attól függően mennyit akarok várakozni, kitépek az egyikből egy kupont, kilyukasztom a dátumot, óra, percet és elhelyezem a szélvédő mögött. Azt is megtudtam, hogy 8-17 óráig fizetősek azok a parkolóhelyek, amiket egy sárga szám jelöl az aszfalton. Egy félórás kuponfüzetet kértem, húsz szelvény volt benne. Mi a bánatot kezdek majd a maradékkal, kinek adom el? Már épp azon gondolkoztam, hogy feldobom az Ebay-re, amikor kiderült, hogy az egész füzet csak 4,50-be kerül, majd kifizettem a bírságot is, ami kemény öt ringgit volt. Elmondtam a pénztáros kislánynak, hogy ezért az egészért nálunk, a hetedik kerületben, két órát sem tud parkolni.
 Minden Malajziával foglalkozó könyv azt írja, hogy októberrel kezdődik az esős évszak, sőt némelyik táblázat egyenesen ezt jelöli meg a legcsapadékosabbnak. Ehhez képest, nekünk minden nap sütött eddig. Ma reggel is verőfényre ébredtünk, ráadásul kevésbé párás a levegő, ha nem lenne már reggel hétkor 30 fok, azt mondanám isteni kiránduló idő.

Most már sokkal kevesebb a nem tervezett városnézés és hamar a délnek vezető egyes főúton robogunk kifele a Semengok Rehabilitációs Centrumba, ahol orangutánokat szoktatnak vissza a vadonba. Kilencre ki kell érnünk, mert akkor van etetési idő, és akkor van esély rá, hogy lássuk is közeli fán élő rokonainkat.

Olvastam egy beszámolóban, hogy a National Geografic forgatócsoportja volt, hogy fél napot szobrozott ott, de hiába a sok kaja, a gondozók hívogatása, nem jöttek elő a majmok. Ehhez képest, minket 20 percig nem engedtek az erdőbe vezető ösvényre, mert az utat elállta Richie a 200 kilós, domináns hím. Merthogy mindegyik orangutánnak van neve, egy a bejáratnál lévő táblán olvashatjuk a családfát és, hogy ki hány éves. Végül egy vezető mögött elindult egy kb. 30 fős csoport az etetőhely felé. Felhívták előre a figyelmünket, hogy mit ne csináljunk (zörgés, hangoskodás, evés) de persze az ausztrál csajok folyamatosan dumáltak, egy japán meg mobilozott. Félreértés ne essék, én nem utálom az ausztrálokat itt, a németeket az Adrián, az amerikait vagy oroszt bárhol, én a hangoskodó, feltűnősködő turistát nem bírom. Itt meg aztán pláne bosszant, mert nem tudja magát átadni az ember a pillanatnak, amikor a fakoronák tetején megpillantjuk az első emberszabásút. Pedig a látvány izgalmas és lenyűgöző, mindenki a levélzörgés irányába fordul, majd egyszer csak észreveszem, ahogy a nap sugara megcsillan az egyik vöröses bundáján. Az ösvény végén egy hevenyészett lelátó van összetákolva nekünk, bámészkodóknak és durván 50 méterre egy színpadféle, ahova banánt, narancsot raktak ki az ott dolgozók reggeli gyanánt. Köröskörül áthatolhatatlan esőerdő, a nap csak itt-ott talál utat magának a sűrű lombkoronák között. Aztán hirtelen nagy recsegés ropogás és megjelenik Richie. Komótosan ereszkedik le egy odakészített kötélen, ügyet sem vetve ránk. Sőt, még mintha kicsit durcis is lenne, mert amikor megérkezik az etetőhelyre tüntetőleg hátat fordít nekünk és hármasával tömi a banánt a szájába. Később, mikor jóllakott, elindul az egyik fatörzsön fölfele és mintha csak őrjáratozna, folyamatosan pásztázza a környéket, miközben megjelennek a kisebb egyedek. Egy gondozó végig ott áll a dobogó szélén és egyesével nyújtja vagy dobálja a majmok elé a falatokat. Közben folyamatosan nézeget a háta mögé, mert vannak itt kissé agresszív példányok is, számos támadás volt már, erről tanúskodnak a fotók, amiket még a bejárat mellett láttam.

De a jelenet roppant békés, feltűnik Lela, a háromszoros anyuka, és ott csimpaszkodik rajta az egy hónapos csemetéje. Nagyon óvatos, nem is mászik le teljesen a fáról, az utolsó méteren lehajol a feléje nyújtott ételért. Közben a kicsi csak néz, hogy mi újság? Egy éves testvére, már önállóan ugrabugrál ágról ágra, ő egy műanyag palackban tejet kap. Elkapja a flaskát, bekapja a végét, mint egy cumisüveget és már mászik is vissza a biztonságos fa tetejére. Nagyon érdekes az egész. A körülmények ellenére nincs állatkert érzése az embernek. Itt mi vagyunk „bekerítve” és ők rohangásznak szabadon. Kihagyhatatlan program, annál is inkább, mert ha orangutánt akar látni az ember Borneón ez az egyetlen módja. A teljesen vadon élő példányok többnyire az indonéz oldalon élnek, megközelíthetetlen hegyek között rejtőzködve. A hat ringgites belépő elképesztően kevés ezért az élményért. Ez egy órás program, innen érdemes átmenni a közelben lévő Jongs krokodil farmra, ahol pontban tizenegykor kezdődik az etetés, ami abból áll, hogy kötélen húsdarabokat húznak egy krokodilokkal teli tó fölé és a kiéhezett állatok egymást lökdösve ugrálnak föl a falatokért.

Szemtelenkedet, kénytelen voltam lekeverni neki egy pofont.

Amúgy nem nagy durranás, egy hervadt állatkert benyomását kelti az egész, mindez 30 pénzért, nem állt arányban a reggeli programunkkal.
Elindultunk vissza a város felé, amikor észrevettünk egy táblát, ami arról tájékoztatott, hogy egy kínai temető van a közelben. Hacsak tehetjük, mindig ellátogatunk egy temetőbe útjaink során, nagyon érdekes látni, hogy a különböző vallások és kultúrák miként emlékeznek meg halottjaikról. Most is láttunk valami teljesen újat. A domboldalon lévő sírhelyeket egy széles, ívelt fal jelezte, egyformán kirakva rózsaszín csempével, ezen aztán a különböző kínai feliratok és képek. Volt olyan, hogy a házaspár még élő tagjának is felrakták a képét, de azt leragasztották egy papírdarabbal.
Egyre biztonságosabban tájékozódom Borneón, ezért a nap hátralevő részében elkalandozunk a főútról és eldugott kis falvakon keresztül haladva ismerkedünk a tájjal. Már szürkül, amikor visszatalálok a városba vezető útra. A forgalom óriási, mindenki igyekszik haza a munkából. A közlekedést nagyban nehezíti a sok robogós, akik, mint a csótányok kerülnek elő minden irányból. Nem akarom én bántani őket, elnézést is kérek, ha olvassa valamelyik ezt a blogot, de ennél jobb hasonlat nem jutott eszembe. Ahogy sötétedik egyre többen futnak ki az utakra, persze lámpa nélkül és van, hogy szembe a forgalommal. Van, amelyik lassú és nem tudod kikerülni, amikor aztán látsz egy kis lehetőséget és húzódnál jobbra, akkor megjelenik a versenyző társa, aki a másik oldalról próbál előzni téged, nem törődve azzal, hogy jönnek szembe. Csak sikerült hazaérnünk anélkül, hogy eltapostuk volna valamelyiket és most már szégyellem is magam, hogy feleslegesen idegeskedtem, hiszen ez is hozzá tartozik a kultúrához. Közlekedési kultúrán vagy inkább kultúrálatlanságon otthon is fel tudom magam idegesíteni, azért nem kell Borneóra jönni.